Deme Dávid : Édes/Véres Valentinom

Gyenge idegzetűek kerüljék!

 

 

 

Bálint írta (22:56):„Úgy érzem, tiszta szívből szeretlek”

Bálint számára nem ez a történet eleje, de az biztos, hogy amióta leírta ezeket a szavakat Vikinek, (Aki vissza se mondta nekünk!) azóta a hangok sokkal erősebbek lettek. A lány csak egy szívecskét küldött az üzenő programon keresztül, hősünk többre számított.

 

Lassan már öt hónapja beszélgettek egymással, ha nem is minden nap, de legalább minden héten. (Amikor is újabb és újabb hazugságokat mond nekünk!) A lány fényképeket küldött a világhálón keresztül, hol hiányos öltözékben, hol már anélkül, de Bálint akárhogy is szeretett volna találkozni Vikivel, a lány mindig talált kifogásokat.

 

Viki írta (16:47):„Apumat korházba kellett vinnem. Szívrohama volt. Most vele vagyok.”

Senki sem hazudna ilyesmivel kapcsolatban. (Ő hazudna! Tudjuk jól!) Mégis ki ne értené meg ezt.

 

Viki írta (18:43):„Tudod jól, hogy nem mehetek fel Pestre, te pedig nem jöhetsz le Csabára, mert még apával kell foglalkoznom.”

És pont akkor mikor Bálint továbbléphetne, (Mikor végre megszabadulhatnánk ettől a boszorkánytól!) érkezik egy újabb üzenet. Olyan, mintha pontosan kimérné, mikor éri meg kezdeményeznie…

 

Viki írta (21:18): „Ezt még neked csináltam, mielőtt apával történt a dolog”

Az a kép, még engem is megfogott egy kicsit. Lila tanga, a szépség oldalt feküdve az ágyon egy nagyon kivágott pulóverben, melyből sejtelmesen kikandikál a melle. (Ne engedj neki! Tudod, hogy csak kihasznál bennünket!) Bár azt, hogy pontosan hogyan használja ki, még maga Bálint se tudta.

 

Bálint írta (21:49): „Nagyon kínzol engem ezekkel a képekkel… Egyre többet és többet akarok… Belőled is egyre többet…”

Viki írta (21:50): „Én is…”

Bálint írta (21:50): „Mi van rajtad?”

 

Ezek a beszélgetések így folytak, amíg Bálint nem készített magáról pár képet, de miután elküldte, pár napig csend volt a csevegő program világában. (Tudtuk! Mi előre tudtuk! Nem az ő képei voltak! A tiedet pedig majd felrakja valamelyik viccoldalra! Ne higgy neki!)

Ám ekkor jött egy újabb magyarázat:

Viki írta (11:56): „Aranyos vagy, de nem azért nem beszélek veled, mert nem akarok, hanem mert az elmúlt időszak nagyon rossz volt… sírtam végig… időm sem volt semmire.”

Bálint írta (11:57): ”Apukád?”

Viki írta(12:01): „A barátnőmmel balhéztam… apukám betegsége… Ez így most betett, sajnos.”

Bálint írta (12:02): „Egy dolgot ne felejts el: én itt vagyok. MINDIG.”

 

Felesleges folytatnom a beszélgetések leírását, elég, ha annyit tudsz, kedves olvasóm, hogy Bálint megszállottan vágyott Vikire. Mindent leírtak: mit tennének, ha meglátnák egymást, valahogy mindig szóba került a zuhanyzás és az, hogy mit ejtenének meg előtte, közben vagy utána a másikkal, egészen addig, míg el nem értünk addig a bizonyos üzenetig:

Bálint írta (22:56):„Úgy érzem, tiszta szívből szeretlek.”

 

Február volt, közeledett a Valentin nap, és Bálintnak ötlete támadt. Elmegy Vikihez.

Már régóta nem hallotta a hangokat, a gyógyszerek, amiket az elmúlt hónapokban szedett egészen jó hatással voltak rá, de valamiért mindig kisebb adagokat vett be az előírtnál, ha aznap este Vikivel beszélgetett. Ekkor halk suttogások lengték be az álmait, miközben képzeletben csókolgatta a lány nyakát, tépte le róla a ruhákat. Valaki a háttérben mindig suttogott, (Hazug! Nem kellesz neki!) még akkor is, amikor álmaiban magáévá tette Vikit.

Így hát összeszedte a kevés pénzt, amit névnapjára kapott, és megvette a vonat- és buszjegyeket az interneten. Már egy hete megkérdezte a lánytól, hogy pontosan hol lakik. Úgy adta elő, mintha egyik vágyálmához kellene, amikor nem a saját szobájában, hanem Vikinél van. Gond nélkül megszerezte, cserébe ő is mesélt a saját kis koliszobájáról, (Amiről ő már tudott! Hívtuk mi már őt ide, de nem jött el! Pedig mennyit vártunk rá a buszmegállóban!) így minden a helyén volt.

Az öltönyét még előző este kivasalta, mert olvasta valahol, hogy ezek a ruhakülönlegességek úgy hatnak a nőkre, mint a csipkés fehérnemű a férfiakra. A gyógyszereit szépen kiszámolta, majd beletett egy két extra tablettát a kezébe, hiszen az elmúlt hetekben napi szinten beszélgetett Vikivel, melynek értelmében egyre kisebb és kisebb adagokat vett be, a hangok pedig egyre hangosodtak. (Ne fojts el minket! Szükséged lesz ránk, amikor igazunk lesz, és végre te is rájössz, hogy hazudik neked! Ne fojts el minket!) De szerencsére Bálint jól tudta mire képes, ha nem veszi be a gyógyszereit…

Csak akkor eszmélt rá, milyen tiszta ízű a víz, amikor leszállt a vonatról. Hónapok óta nem érezte az ízét. De a gondolat, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment, és mire újból észbe kapott, már a kis kertes ház kapuja előtt állt, hevesen kapálódzó szívvel.

A csengő szavára egy idősebb férfi nyitott ajtót, akinek látványától Bálintnak olyan érzése támadt, mintha valaki most engedett volna ki egy fenevadat egy védtelen kis városka lakóira.

— Miben segíthetek? — kérdezte a férfi.

— Jó napot uram, Viki itthon van? (Nem lesz! Ez nem is az ő háza!)

— Igen, nemrég érkezett meg, de mégis kicsoda maga?

Bálint nem tudta magát hova tenni, mert hiszen ennek az embernek korházban kellett volna lennie, de reménykedett, hogy Viki megmagyarázza majd. (Akarod mondani, újra hazudik majd nekünk, ugye!)

— Viki egyik pesti ismerőse vagyok. Egy ügyvédi irodában dolgozom, és itt kellett elintézni egy ügyet. Igaz, a technika korában e-mailben is lerendezhettük volna, de a kliensek értékelik, ha személyesen tárgyalunk, házhoz megyünk. Ha már itt jártam, gondoltam, beugrom hozzá.

— Értem. Ez kedves öntől, kérem, fáradjon bentebb.

A hangok ekkor igazán rákezdtek, (Ha neked ilyen könnyen ment a hazudozás, akkor ő is ezt tette! Ki fog téged használni! Ne engedj neki! Hazug!) de hősünk valahogy képes volt megőrizni nyugalmát.

A „Viki! Vendéged jött!” mondatra meg is jelent a lány, akit Bálint csodának nevezett leveleiben. Mikor meglátta az öltönyös fiút, meglepetten a szájához kapott, de aztán gyorsan elővette kis mosolyát — melyet annyiszor megvillantott a képeken — köszönt, puszit nyomott Bálint arcára, majd egy rövid beszélgetés után felvitte őt a szobájába.

— Te vagy az első, aki eljött közülük! — kezdett bele a szoba biztonságában Viki.

— Első? Közülük? Ezt most nem értem. (Dehogynem értjük! Igazunk volt! Hallgatnod kellett volna ránk! Igazunk volt!)

Ekkor előkerült a kis rózsaszín laptop, és pár percre rá a képernyő tele volt üzenetekkel. Különböző fiúk, különböző városokból, de mind ugyanazt írták Vikinek: Szeretlek!

Még én sem tudom, mi szállta meg Bálintot, de ahogy a lány válla fölött percekig olvasta a vallomásokat, egyszer csak abbahagyta, megfogta gyengéden a lány nyakát és megcsókolta.

Nem tartott sokáig, Viki nevetve levált az ajkairól, és megadta neki az utolsó döfést:

— Jól csókolsz, de ebből sosem lehet semmi. Ha az üzenetekből nem volt egyértelmű, akkor most kimondom: nem kellesz nekem. Csak kihasználtalak.

Bálint úgy érezte, mintha az agyában valaki egy megafont adott volna a hangoknak: (Megmondtuk! Mi mindig is megmondtuk! Higgy már nekünk végre, és engedj minket szabadon! ENGEDJ MINKET KI!)

— Jól van… — látszólag beletörődve sorsába, hősünk csak ennyit tudott kipréselni magából.

Aztán kiengedte őket. Felnyitotta elméje elzárt kapuit… Már majdnem sajnálom a lányt, hogy nem vette le a nyakáról Bálint kezét, ugyanis a következő pillanatban levegőért kapkodva terült el az ágyon, miközben „áldozata” teljes fizikai erejét arra fordította, hogy megfojtsa őt.

Amikor Viki már percek óta mozdulatlanul hevert szorításában, levette a kezeit és kiegyenesedett.

— Most pedig, amiért jöttünk… — a hangja mélyebb volt, határozottabb, de mielőtt még tett volna bármit is, a keze megállt a levegőben. — Nem, előbb az apát.

Lerohant a konyhába, és régi hangján aggódva elmondta a férfinak, hogy Viki elájult. Az ijedtében észre sem vette, ahogy Bálint leemeli az egyik nagy kést az asztalról. Mire fölért, a férfi már ott paskolgatta mozdulatlan lánya arcát, szólítgatta, hogy térjen magához. (Megvan, mit kell tennünk! Ne várjunk tovább!) Megérintette a férfi vállát, és ahogy ő ijedtében megfordult — a nagy aggódásban meg is feledkezett a vendégről —, olyan gyorsan fúródott a konyhakés a szívébe. Igaz, Bálint soványabb volt áldozatánál, de a gyorsasága és testsúlyának teljes bevitele elérte célját. A második mozdulatlan test elterült az ágy mellett, a vér lassan átfestette a rózsaszín környezetet.

— Most pedig, amiért jöttünk…

— Apa! Végeztem a fürdéssel!

A hang a folyosóról jött, fiatalnak hangzott. Nagyon fiatalnak. Bálint határozottan lépett ki, ügyelve, hogy az ajtó csukva legyen mögötte, majd gyorsan odarohant a kislányhoz, és a szájára tette a kezét.

— Pssszt… Apu és a nővéred elaludtak. Nagyon fáradtak. Neked is le kellene már feküdnöd.

— De apa sosem alszik el anélkül, hogy ne mesélne nekem. — válaszolt a kis csöppség, suttogva, mint Bálint.

— Apukád megbízott, hogy ma én meséljek neked. Tudok egy jót, amit még biztosan nem hallottál.

— Hercegnős? — csillant fel a kislány szeme.

— Igen, de itt a királyfi a főhős.

— Mindig a királyfi a hős, de a hercegnőt menti meg, ugye?

— Gyorsan bújj az ágyikódba, és megtudod!

Több nem is kellett, a csöppség már rohant is a szobájába, elbújt a takarók alatt, és egy nagy mosollyal a száján várta a mesét.

Nem tudom, Bálint meddig mesélt neki, de azt igen, hogy minden létező elemet belefűzött a történetébe: a királyfi elindul mennyasszonyt keresni magának, talál egy csodálatos hercegnőt, de róla kiderül, hogy csak egy gonosz boszorka, aki ellopta az igazi hercegnő szépségét. Volt benne még harc gonosz manókkal, sárkányokkal, de számomra az volt a legérdekesebb, ahogy a boszorkát a királyfi legyőzte. Hősünk szerint ugyanis a királyfinak hetedhét országon át üldöznie kellett a gonoszt, és mikor végre elkapta, addig kellett szorítania, míg a boszorka ki nem lehelte magából a hercegnő szépségét. Aztán összerogyott, mint egy bábu.

Már éppen lépett volna ki az ajtón, amikor a kislány utána szólt:

— Legközelebb kevesebb ketchupot tegyél a szendvicsedre! Foltos lett a ruhád…

— Köszönöm, hogy szóltál, de most már aludj — mosolyodott el Bálint.

— Jó éjt! — mosolygott vissza a kislány.

— Jó éjt.

Miután becsukta az ajtót, Bálint elindult Viki szobájába. A két test még mindig ott feküdt, mozdulatlanul, az apa a földön, a másik (Az az álnok kígyó!) az ágyon.

Boldog Valentin napot, Bálint! — suttogta kuncogva, majd erre a végszóra elkezdte levetkőztetni a lány holtestét…

 

Legutóbbi módosítás: 2013.08.06. @ 14:35 :: Deme Dávid
Szerző Deme Dávid 59 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.