B.G.Boróka : Vihar előtt, s vihar után

Várpalota mellett, Ősi falunál a Bivalyosi bányatóhoz kaptunk meghívást hétvégére. Sátorozni fogunk!

 

 

 

 

Tizenéves korom óta nem aludtam sátorban. Ahogy közeledtünk a táborhely felé, úgy kezdett fogyni lelkesedésem. A napfényben tündöklő, csillogó víztükör látványa helyett, egy homályos, zöldes-szürkés habos tajtékkal fedett, és eléggé bűzös tó mellett találtam magam.

— Akkor hát nem fürdünk! — konstatáltam.

A közvetlen vízpart egy méternyi szélességre, közel három méteres hosszúságra korlátozódott. Itt gázpalack, bogrács, vödrök, horgászbotok, székek, állványok voltak elhelyezve s már egy törülközőnyi hely sem volt a napozáshoz. Úgy döntöttem, hogy a meredeken ívelő parton tovább haladva, az autóúton fogom kiteríteni napozószőnyegemet, ahol a sátrunkat felverték. De hiába minden próbálkozásom, képtelen voltam úgy elhelyezni a gyékényt, hogy ne legyen benne egy lejtős szakasz, és bárhogy is feküdtem rá, egy idő után csúszni kezdtem le róla.

— Akkor napozni sem fogok! — vontam le a következtetést.

Közben átkandikáltam az út túloldalára, ahol egy másik horgásztó terült el. Érdekes módon ennek a vize tiszta volt, átlátszó, napfényben csillogó, nem is értettem meghívóink miért nem ehhez telepedtek le. Nyomban elővettem vödröm, horgászhálóm és leereszkedtem a meredek oldalon a vízpartra. Messzire beláthattam a vízbe, kristálytiszta volt és tőlem nem messze sok-sok kishal csoportosulását láttam. Fellelkesülve lábaltam a vízbe. Ahogy próbáltam elérhető közelségbe kerülni leendő prédáimhoz, furcsa lényre lettem figyelmes. Közel tizenöt centis lehetett, és nem halra jellemző módon úszott el mellettem. Azonnal belelkesültem az ismeretlen lény láttán és hálómat megpróbáltam alá kanyarítani, amikor furcsa feszítő érzést éreztem a sarkamon, éppen ott, ahol két nappal ezelőtt az új cipőm — végig táncolva egy esküvőt — feltörte a lábam. Hátrafordultam. Pont olyan állat tapadt a sebre, amit éppen elkapni szerettem volna. Az eddig zárt vízhólyag, nyitott sebként tátongott önkéntes vérszívóm szájában és ő szorgalmasan neki is látott, hogy ha esetleg a kelleténél magasabb vérnyomásom volna, nos leapasszon rajta némi higanymillimétert. Szégyen vagy nem szégyen, kissé pánikba estem. Ahogy visszanéztem prédámra, az már a másik bokámat vette célba és szájával jól rászívta magát. A kishalakat egy pillanat alatt elfeledtem. Inkább siettem kijjebb jutni a vízből, bukdácsolva a sikamlós köveken. A hálómmal meg igyekeztem leütögetni, letolni a bokámról a piócákat. Először a sebes lábamról sodortam le többszöri próbálkozásra a kis ragaszkodót, amit a következő csapással már a vödröm fogságába raktam, és a következő lépéskor már a bal bokám támadóján volt a sor. Mindketten a vödörben végezték.

Egy kicsit meg kellett nyugodnom. Még nem találkoztam piócával és ki tudja milyen fertőzést szedtem most össze. De kíváncsiságom felülmúlta félelmemet, érdekesnek, és már-már szépnek láttam őket. Legyezőszerű farkuk volt. Sár színű testük hát részén az egyiknek pirosas-sárga pontokból, a másiknak szaggatott vonalakból álló sávok látszódtak. Szépek voltak, s ahogy cikáztak a vödörben… nos elcsodáltam őket egy darabig. Végül visszaengedtem mindkettőt a tóba. A halakról el is feledkeztem. Lefekvéskor ugyan megfordult a fejemben, hogy reggel zacskót húzok a lábamra és úgy megyek majd be a tóba.

Vendéglátóink bográcsban készített pásztortarhonyával vártak minket. Nagyon finom volt. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, a többiek horgásztak (én ezt inkább kihagytam) s helyette a tájban gyönyörködtem. A tó körüli élővilág csodálatos. Kacsák, szárcsák, kárókatonák, hattyúk pihentek a tóban. Zöld békák unottan úszkáltak a part menti posványban. Volt kapás rendesen. Tizenhat kárász lapult estére a szákban. Mi pedig vacsorára pácolt húst sütöttünk.

Nagyon meleg volt. Mivel a fürdés a tóban tilos, igaz gusztusunk sem volt belépni a poshadt, büdös vízbe, a másik tavat, pedig a piócás eset után meg sem közelítettem, hűsítő gyanánt egy palack vizet borítottam a fejemre. Furcsa módon piros színű sávokban ereszkedett le rólam a víz. A két nappal ezelőtti hajfestésem nyomaként engedni kezdett a hajfesték. Egy fél csomagnyi papírzsebkendővel sikerült a hűsítő színfolyamnak útját állnom.

Hamar besötétedett. Csodás telihold képe nézett ránk. Néha egy-egy felhőfoszlány elécsusszant ugyan, de fénye be tudta világítani az egész tópartot. Közelről kitartó tehénbőgést hallottunk, ismeretlen madarak rikoltását. Időnként elhúzott felettünk egy-egy madárraj. Tücskök ciripeltek. A békák énekét hiányoltam, az valahogy elmaradt az éjszakai koncertből. A halak is nyugovóra térhettek, mert hosszú ideje nem mozdult már az úszó. Mi is lassan aludni indultunk, a sátorban megágyazva hívogatott a kétszemélyes gumimatrac.

Talán egy órája kuporodhattunk ágyunk rejtekében, élveztük az est és a vízpart neszeit, mikor ütemes kopogásra lettünk figyelmesek. Csepegni kezdett az eső. Majd egy-egy hirtelen széllökés hintáztatta meg a sátrat. Nem volt semmi gond, még élveztem is, hogy nem annyira unalmas az éjjel. Aztán valahogy nagyobb kedvre kapott a szél és rángatni kezdte a sátrat.

A párom kiment körülnézni. Ekkora már védtelennek éreztem magam. Kintről mintha tucatnyi kéz tépkedte volna a szélrózsa minden irányába a ponyvát. Hiába próbáltam a legnagyobb felületen elfeküdni, feszesen tartani magam, nem csökkent a sátor rángatózása. A szél ereje egyre erősebb lett. Az Óz a csodák csodája jutott eszembe, hogy jött a szélvihar, és Dorotit felkapta házastul. Én most pont Dorotinak képzeltem magam, egy pillanatra viccesnek is találtam, de mikor belegondoltam, hogy csak egy lökés kell, és a sátor az alattunk másfél méter mélységben lévő tóparton, netán a tóban találhatja magát. Ekkor már nem éreztem annyira viccesnek. Csomagolni kezdtünk. Ruhát kapkodtunk magunkra a sötétben és igyekeztünk minél hamarabb összeszedni a dolgainkat, nekilátni a sátorbontásnak.

A viharos szél nem kímélt semmit. A por csak úgy kavargott a levegőben, bevont mindent, ropogott a fogunk alatt, a hajamat, mint valami eszement örült frizurája borzolta szerteszét és minden adandó pillanatban belecsapta az arcomba. Nem láttam semmit. Vagy a hajamat fogtam marokra, vagy vakon tapogatóztam a parton. Végül is kitámasztottam az autó hátsó ajtaját, abba kapaszkodva próbáltam a többieknek fényt tartani, hogy legalább ők lássanak és tudjanak mielőbb bepakolni az autóba. Fél órába sem telt, a sátor és a matrac összegömbölyödve lapult a hátsó ülésünkön. A gázpalack, a vödrök, asztalok, székek, horgászbotok és egyéb állványok, kellékek zsúfolt feszességben tömörültek ismerőseink autójában.

Indulunk haza!

Várpalota határában tankoltunk egy MOL kútnál, ott érdeklődtük meg, hogy mennyi az idő: fél tizenkettő volt, és lélekmelegítő gyanánt megittunk egy-egy capucchinót. Az út Budapestig nyugodt volt és csendes. Az autóúton semmi nyomát nem láttuk annak a szélviharnak, ami éjszakai nyugalmunkat megzavarta. Hajnali fél kettő körül itthon is voltunk.

Megúsztuk. Másnap vendéglátóinknak elvittük a nálunk maradt sátrat és matracot, néhány megpakolt vödröt, ők meg megajándékoztak hat megtisztított kárásszal. Próbáltak rávenni minket, hogy a hétvégén talán újra el kéne látogatnunk táborhelyünkre, de mi igyekeztük hárítani a hívást. Úgy tervezzük, hogy legközelebb mi választjuk meg a helyet. Elsődleges szempont lesz, hogy lehessen benne fürdeni, legyen a parton napozóhely, tiszta és kellemes vízpart.

Igaz, az időjárást nem választhatjuk meg.

Még a piócákon gondolkodom.

Legutóbbi módosítás: 2013.08.24. @ 13:46 :: B.G.Boróka
Szerző B.G.Boróka 80 Írás
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.