Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 14. Paranoia?

Jól sikerül a találka leendő anyósával, Zabolay Enikőt mégis kétségek gyötrik…

14. Paranoia?

 

 

Furcsa egy esemény az esküvő. Állítólag ott minden a fiatal párról szól. No meg a szabályokról. Így szokás, így illik, így kell… Ezek a viták még ugyanabban a faluban, ugyanazon vallás tanításai szerint nevelkedett családok esetén is elhintik a gyűlölet magvait. Hatalmi harc indul meg, melyik „így kell”, „így szokás” stb. válik törvényerejűvé az új családban. Egykoron a további perpatvart úgy sikerült áthidalni, hogy a menyecske az ura házához költözött… Meg az anyósáéhoz. Nem lehetett vita. Főleg, ha még a konyha is közössé vált.

E csapdát sikerült elkerülniük, hiszen a Zabolay családban élő ember emlékezete óta nem volt esküvő. Arról még Böske sem tudott mesélni unokájának, így Enikő, ha már így kell, hát alkalmazkodott. Főleg, mert jó meny akart lenni. Hiszen annyi szeretetet kapott!

Anyósa is, látván igyekezetét, megpróbált kedvében járni. Édesanyját helyettesítendő, együtt rendelték meg a menyasszonyi ruhát is. Azon az estén Enikő kissé mélypontra került. Furcsa módon, e csodálatos nap, neki bánatot ültetett a szívébe. Ez nem kerülte el vőlegénye figyelmét. Hátulról átölelte, megpuszilta az arcát, majd megkérdezte:

— Mi bánt?

— Csak elgondolkodtam… Édesanyám és nagymamám miért veszekedtek állandóan, mikor így is lehet… Még mindig nem tudom elhinni…

Csaba finoman beleharapott a nyakába, majd megkérdezte:

— Fájt? Akkor mégsem álmodsz, hanem valóság!

— Tisztára hülye vagy… Nyoma marad… — nézett rá műfelháborodva.

Egy hasonló mélypont az esküvői mulatság közepette lett úrrá rajta. Ott volt a népes család és baráti kör, és ő szinte senkit sem ismert, s akit igen, azt is alig. Hát igen, az ő násznépe teljességgel hiányzott. Kit is hívott volna? Brassói kolleganőivel még nem volt ideje elég közel kerülni ahhoz, hogy meghívhassa őket esküvőjére, bár kedvesen fogadta az új kollektíva. Érezte, előbb-utóbb itt lehetnek igazi barátnői is. Mintha a rendeződő magánélete erre is kihatással lett volna. Ám egy esküvőre nem illik üres kézzel jönni… A baróti kolléganői más korosztályt képviseltek, kilógott közülük. Akadt, akit szívesen látott volna, például még közvetlen főnökét, Barnabás doktort is, és a főnővért is, de ha egyet-kettőt meghívna, a többit is illene… Inkább lemondott róla. Az árvaházi sorstársai? Talán Melindát… Egy ilyen elegáns társaságban vajon hogyan érezné magát? A középiskolában se igen akartak igaz barátai. 

Most pedig itt van a sok idegen között, őróla mindenki tudja kicsoda, hiszen egy esküvőn a menyasszonyt nem lehet összetéveszteni senkivel. „Egyenruhában van”. Felkérik táncolni, kérdezgetik kedvesen, sok személyről illene tudnia, Csaba barátja-e vagy unokatestvére… Szerencsére vőlegénye rendszerint kimentette a csávából. Bár amikor együtt is voltak, előbb-utóbb emlékekre terelődött a szó, amelyekről nem hallott. Ezúttal nem várta meg, amíg észreveszi rajta, hanem elpanaszolta:

— Árva vagyok itt a tömegben. Ti egy nagy család vagytok…

— Jaj, de nehéz eset vagy! — próbálta vőlegénye tréfával elütni.

— Csak rontom a hangulatot. Velem mindeni kedves, és én olyan…

— Hát persze hogy azok! Csak rád pillantanak, és jobb kedvre derülnek! Ilyenkor mindenki felteszi a legszebb maszkját, és eljátssza a boldog családot. Akadtak nálunk is nehéz pillanatok… Túlvészeltük.

— A házasság olyan, mint egy vödör szar, amelynek tetejére öntöttek egy ujjnyi mézet. Az az ember az első hetekben sietve lenyalja, majd eszi a szart egy életen keresztül… — csatlakozott hozzájuk Béla bácsi, Csaba nagybátyja sajátos humorával traktálva őket az esküvőjükön. — Ti majd cáfoljatok rá erre, és öntsetek a tetejére jó vastag réteget!

 

Eltelt az esküvő is. A rokonság és ismerősök is fellélegezhettek, és nyugodt lelkiismerettel kérdezgethették már őket a nyílt titokról, a trónörökösről. Enikő komolyan vette fogadkozását, és nagyon igyekezett. Rendszeresen átjárt anyósához, megérdeklődni ezt vagy azt Csaba miként szereti. Ezzel szerzett néhány jó pontot magának, pedig nem akart nyalizni. Egyszerűen nem volt megelégedve önmagával, és megerősítésre vágyott. Ugyanakkor érezte, ezzel kedvében jár annak, aki „lányom”-nak szólította. Szerette e titulust, de állandóan úgy érezte, tartozik érte. S minél őszintébben hangzott el, annál inkább adósnak érezte magát.

Eleinte egyenesen jónéven vette, ha elmehetett anyósával babaruhát, kiságyat, kocsit vagy játékot nézegetni. Együtt válogattak a Ceauşescu-kor szerény választékából. Csaba halálosan unta ezeket az utakat, ha lehetett kifogást keresett a távolmaradásra. Például:

— Dolgozatokat kell javítanom…

Talán Enikő se tudta volna megmondani, mikor kezdte terhesnek érezni e szeretetet. Talán amikor egyik üzletben nem értettek egyet, melyik ruhácskát vegyék meg. Ő maga is meglepődött a hevességen, amivel tartotta magát saját véleményéhez: az őzikéset vegyék meg, ne a bocsost. Végül Veronika mind a kettőt kifizette. Az ártatlannak tűnő jelenet mögött érzett egy ki nem mondott vádat. Akkor úgy gondolta, jobb lett volna, ha most csak Csabával lenne. Végeredményben ennek az „anyapótlásnak” megfizette az árát. Megfosztotta őket a közös várakozás örömétől. De hát miként közölje ezt vele? Hiszen olyan szeretettel tette! Enikő pedig az érzelmi zsarolás nyomása alatt nőtt fel. Inkább hitegette magát:

— Végeredményben ezek nem lényeges dolgok…

Hallott ő a munkában elég „lényeges” panaszt anyósügyben a kolleganőitől. A nagyrészt fiatal munkaközösségben kellemes volt a hangulat. Sokat nevetgéltek munka közben, főleg férjeiket, anyósaikat szapulták, gyermekeik csínytevéseit mesélgették. Egy „Van nekem egy rettenetes anyósom” licitálás közben Ileana figyelt fel Enikő hallgatagságára.

— Te nem mondasz semmit? Hiszen neked is van!

— Én… én jóban vagyok anyósommal… Jobb viszonyban vagyok vele, mint egykor Anyuval. Vele sokat veszekedtem…

Mindenkinek leesett az álla a bejelentéstől. Létezik ilyen is? Főleg az ő helyzetében? Hiszen a halál mindig szentté avat, a veszteség az emlékeket megszépíti. Mindenki csak hitetlenkedett. A két válásban edzett Geta[1] csóválgatta a fejét:

— Kívánom, ne csalódj… Idővel majd kimutatja a foga fehérjét. Az anyós az mind ugyanazon állatfajta. Majd meglátod, ha megszületik – intett az egyre növekvő pocak felé. Eszébe se jutott, hogy előbb-utóbb belőle is az lesz.

— Csajok! — rikkantotta el magát Lilla. — Váltsunk témát! Anyósok a pokolba, a fiaikkal együtt! Inkább készüljünk fel lelkileg, e nőnek a porontya páciensünk lesz. Tudjátok, az orvos és nővérmamák a legrettenetesebbek… Emlékezzetek a múlt heti rezidens doktornőre… Azt nézzétek majd meg, ha még kolleganőnk is! Enikő rosszabb lesz két házisárkánynál!

Hamarosan akadt egy-két színészpalánta, aki karikírozni kezdte Enikő jövőbeli viselkedését. Vihogásba fulladt a beszélgetés, amelyet Ardeleanu doktor megjelenése zavart meg.

— Szeretném megkezdeni a vizitet!

E jelenet jutott az eszébe a feszült hangulatban véget ért vásárlás után. Először úgy gondolta, elmeséli Csabának, aki rendkívül idegesen jött haza az iskolából. Nem volt egyszerű a tanár élete sem a Fény Korában.[2] Végül úgy döntött nem zaklatja, akad férjének egyéb baja. Talán csak az ő saját paranoiája… S ha már egyszer így döntött, legközelebb is ezt tette… Inkább az addiginál is több figyelmet szentelt annak, hogy Csabának kedveskedjen. Attól a naptól kezdve még valami feltűnt neki. Az, amit addig természetes anyai rajongásnak könyvelt el. Valójában nem is ő figyelt fel rá, hanem férje tette szóvá nevetve:

— Csak össze ne vesszetek, ki hozza nekem a kávét!

Mármint az udvarra, ahol épp dolgozatot javított. Anyja elnevette magát:

— Kicsit túl jó dolgod van, fiacskám, de élvezd ki, amíg meg nem jelenik a konkurencia!

Ha már anyósa nevetett az ügyön, akkor ő bűntudattal könyvelte el a benne növekvő sárga szörnyet. Hiszen természetes, hogy anyósa ragaszkodik egyetlen gyermekéhez. Ismét a már-már elfelejtett érzés lett rajta úrrá: önmagát ferde tükörben látta. Amikor Csabának feltűnt, hogy felesége ismét mélyponton van, és okára rákérdett, önbecsmérelve válaszolt. Férje nem tulajdonított jelentőséget e hangulatnak, és tréfával ütötte el a dolgot. A humor pedig nem a legtökéletesebb empátia.

Barátnőivel a munkában megoszthatta volna aggodalmait, de nem akarta kiteregetni a családi szennyest. Inkább magában próbálta helyre tenni a dolgokat. Ráadásul akadt elég olyan jel is, mely arra utalt, jó az egyetértés a családban. Ott van például a hosszú távú családtervezés. Neki nem fogja anyósa rágni a fejét, hogy szeretne még egy unokát, mint Adriananak, aki hallani sem akar még egy terhességről. Előadást se fog tartani, mint Lilla édesanyja:

— Minek csináltatok még egyet, óvoda kell nektek ebben a világban? Én majd álljak sorba este tíztől tejért, hogy legyen, mit ennie?

Olyan cselhez se kell folyamodnia, mint Doinanak, aki „véletlenül” maradt terhesen a másodikkal, mert férje nem akarta. Mindhárman hárommal képzelték el a jövőt, igaz nem egészen azonos meggondolásból, de ez mit számít! A „Milyen vallásúnak kereszteljük?” — majd „Magyar vagy román iskolába íratjuk?” — se sodorja őket a válóper szélére, mint Marosi doktorékat, kinek ortodox román a felesége, hiszen mindnyájan magyarok és katolikusok. S ha nem értenek egyet, mint a névválasztásnál, akkor is kerül megoldás. Bár abban megegyeztek, csak olyant választanak, melyet nem lehet románra fordítani. Csaba valami különleges nevet akart első gyermeküknek, ő idegenkedett a fura hangzásúaktól. Végül úgy döntöttek, ha kislány lesz, Csaba választ nevet, ha fiúcska, Enikő. Hiszen férje elsősorban kislányt akart.

— A fiúk anyásak, a kislányok apásak szoktak lenni. Én is mindig édesanyám szoknyáját bújtam – ismerte be feleségének.

Ő nem merte bevallani, miért akar inkább fiúcskát. Hallotta férjét is anyósát is elítélően nyilatkozni a babonákról, főleg ha tanult ember szájából hangzott el. Ő pedig nem tudta elűzni a „Zabolay-átok”-ba vetett hitét. Ha fia születik, talán megtörik… Igaz, édesanyjával és nagymamájával ellentétben, őt Csaba elvette, talán már meg is tört az átok, de… mégis. S a második gyermekre — ha kislány is lesz — talán már nem száll… Főleg, mert Hosszúmezőinek hívják majd. S ők, az átok célpontjai, mind ugyanazt a nevet viselték…

Amikor elmondták anyósának, úgy döntöttek, az első gyermek neve vagy Ünige, vagy Levente lesz, csak annyit mondott mosolyogva:

— Szép neveket választottatok!

Végeredményben nem szólt bele. „Eh, tisztára üldözési mániám van!” — nyugtatta magát. Majd eszébe jutott egyik páciense, Helga, aki elmesélte, egyedül döntötte el a gyermek nevét.

— Én hordom kilenc hónapig, én szülöm meg, majd én szoptatom, ne szóljon bele se anyósom, se a férjem!

Mennyivel jobb náluk a helyzet! Ezt kolléganői is irigykedve állapították meg. Hálát adhat az Istennek, mert ilyen családba került. Jaj, csak helyt tudjon állni majd az anyai szerepben! Ezen aggodalmaira a munkában is, otthon is megkapta a magáét.

— Miért ne állhatnál helyt?

Hiába minden nyugtatgatás, ő aggódott, s hogy ne szólják meg, magába fojtotta szorongását. Negatív érzései akkor erősödtek meg, amikor a héthónapos terhesen kiderült, vércsoportja A —, vagyis Rh negatív. Mióta a szülészeten dolgozott, látott egy-két izoimmunizációs[3] esetet, az egyik anyának az életét alig tudták megmenteni.

Elsőként Dr. Luminiţa Popa, a laboratórium főnöknője nyugtatta:

— Még ha férjed Rh pozitív is lenne, gyermeke akkor is lehetne Rh negatív. Szüleim mindketten Rh pozitívak, én mégis Rh negatív vagyok. Férjem Rh pozitív, mégis három egészséges gyermekünk van. A két nagyobbik Rh negatív, csak a legkisebb Rh pozitív. Az első terhességnél egyébként sem okoz problémát. Hiszen tanultad hematológiából, nem?

— I-igen… Genetikából is… [4] De most már nem vállalhatnál újabb gyermeket…

— Hármat akartam… Megvan.

Értett a szóból. Az orvosnő nem kockáztatna. Otthon elsőként anyósával találkozott. Amint meglátta, elsírta magát.

— Ó te kis butus… Én is Rh negatív vagyok… Csaba ugyan Rh pozitív, de gyermekeitek fele Rh negatív lesz. S nem minden eset annyira súlyos, mint azé az asszonyé, aki szinte belehalt. Nyugodj meg… Reménykedjünk…

Hiába a biztató szavak, érezte a ki nem mondott gondolatokat: „Ez van, bele kell nyugodni”. Nem volt mit tenni, várni kellett. A gyermeknek a vércsoportja csak akkor derül ki, miután megszületett.

 

 

 

[1] Ejtsd: Dzsetá

[2] A Ceauşescu-korszak, amelyben rendszeresen szünetelt az áramszolgáltatás.

[3] Az izoimunizáció során egy egyed olyan antigének ellen termel ellenanyagot (antitesteket) amely fajára jellemző. Legismertebb típusa az Rh-izoimmunizáció. Ez akkor alakul ki, ha egy Rh negatív nőnek Rh pozitív apától Rh pozitív gyermeke születik, és a szülés (vagy orvosi beavatkozás) közben vére kapcsolatba kerül a gyermekéjével, s ez szervezetét Rh-antitestek képzésére készteti. A jelenség a második terhesség esetén válik veszélyforrássá, mert az anya vérében kialakult antitestek megtámadhatják az újabb Rh pozitív magzatot. Az immunreakció károsíthatja a gyermeket, de még az anya élete is veszélybe kerülhet. Ha a (második) gyermek Rh negatív, akkor a már kialakult izoimmunizáció nem jelent problémát.

[4] Az Rh-faktor típusát két allél gén a D illetve a d határozza meg. A „D”gén Rh+ a „d” gén Rh— információt közvetít. Mindenkinek két ilyen génje van, egyiket az apjától, a másikat anyjától örökli. Ha a két gén azonos DD vagy dd, azt mondjuk az egyén homozigóta, és egyértelmű, hogy a DD Rh+, a dd Rh– lesz. Ha a két gén ellentétes — az egyén heterozigóta — akkor a domináns „D” gén érvényesül, vagyis a Dd és a dD génképletű is Rh+ lesz. Egy heterozigóta egyén gyermekei felének D a másik felének d gént közvetíti. Így két heterozigóta szülő gyermekeinek egynegyede Rh negatív, háromnegyedük Rh pozitív lesz.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.