Másnap Csabának valahogyan sikerült rávennie Enikőt a tegeződésre. Ettől aztán leomlott még egy fal közöttük, és a lány is egyre közlékenyebbé vált. Talált köztük a szó. Egyetlen dolog okozott kis feszültséget. Enikő szívesen hallgatta, amikor a férfi magáról mesélt, ifjúkori csínyeit, diákjaival való konfliktusait, de ő nem beszélt magáról. Ha Csaba nagyon faggatta, elmesélt egy kórházi történetet, de a múltjáról csak általánosságokat árult el.
— Körülötted zajlott és zajlik az élet… Sok helyre utaztál, egyetemre jártál, az iskolában mindig történik valami… Én csak egy nővér vagyok. Szeretlek hallgatni…
A fiatal tanárnak rosszul esett az elutasítás. Akkor érzett rá, a lánynak mennyire fájdalmas lehet az emlékezés, amikor megkérdezte:
— Te miért nem felvételiztél az egyetemre?
— Szeretem a munkámat…
— Intelligens, okos lány vagy. Lehettél volna orvos is…
— Úgysem jutottam volna be… — hökkentette meg a válasszal.
Ismét megfagyott a hangulat köztük, és a lány hamarosan távozott. Magára maradva elgondolkozott a fura szavakon. Akkor értette meg, Enikő kisebbrendűségben szenved. Az ő egyetemi kalandjai után saját árvaházi kálváriáit kellene elmesélnie… Fájdalmas lehet visszaemlékeznie szülei elvesztésére, amikor ő rajongva mesélt sajátjairól. Bár édesapját ő is elvesztette egyetemista korában. Májzsugor végzett vele.
Érezte, a lány is szívesen van társaságában, bár neki néha úgy tűnt, tartja a távolságot. Erről a következő délután is meggyőződhetett. Megsimogatta a kezét, de már nem tudta elmondani, amit akart: „Ne szégyelld a múltad előttem… Nincs, miért. Nem vagy kevesebb nálam…” — Enikő elkapta a kezét, mintha az érintés megégette volna. Mint azelőtt való nap, ekkor is sietve távozott.
A férfi, mivel bokáján a gyulladás szépen gyógyult, aggódott, de fölöslegesen: éjfélkor órarendszerűen megjelent beadni az utolsó injekciót, az utóbbi napok szokása szerint, ebben az órában már háziköntösben. Injekcióhoz készülődés közben leejtette a vattát. Hirtelen utána kapott, miközben öve kissé meglazult. Amint lehajolt, Csaba hason fekvő pozíciójából pont belátott a melleire. Nehéz egy ilyen látványt diszkréten végignézni, Enikő is elkapta tekintetét abban a pillanatban, amikor kihúzta a tűt.
— Szégyelld magad! — villant a szeme, sietve összekapta holmiját, majd elment. Az ajtó csapódása arra utalt, ingerülten.
Csabát nagyon bántotta a dolog. Már-már úgy érezte közelebb kerültek, s most ezzel mindent elrontott. Talán végleg. Nehezen aludt el, abban a reményben, hogy reggel majd bocsánatot kér. Megébredt kevéssel azelőtt, hogy Enikő injekciózni szokott jönni. Miközben megmosdott és megborotválkozott, azt fontolgatta magában, miként kér majd bocsánatot. Közben az idő telt, s mikor kijött a fürdőszobából, az órára nézett. Feleszmélt, ha most jönne a lány, már nem érne be munkahelyére. Nehéz szívvel ment a konyhába reggelizni. Miközben elővette a kredencből a tányért, megakadt a szeme a konyakosüvegen…
Két óra körül tért magához, rettenetes fejfájás gyötörte. Kábultan állt neki lecserélni az ágyneműt, és felmosni az ágy mellett a földet. Szerencsére a szőnyegre nem jutott. Bizonytalan mozdulataival nehezen haladt e tevékenységben, végül sikerült befejeznie. A konyha felé nézett. Enni kellene, még van a tegnapiból, de a hideg is kirázta az ötlettől. Inkább visszafeküdt. Majd ismét felült, és kezével présbe szorította halántékát. Némileg enyhült a fejfájása, de csak rövid időre. „Vajon van itthon Algocalmin?” — töprengett, de nem akarózott felállni. Kopogás zavarta meg. Gépiesen állt fel, megnézni ki lehet az. Enikő állt az ajtóban.
— Be se engedsz?
— Azt hittem, az… — állt félre. A lány orrát először a kocsmaszag ütötte meg, majd a hányadéké.
— Azt hittem… az esti jelenet után nem jössz többet… És… — dadogott.
— Ki kell cserélnem a kötést a sebeden. Még nem gyógyult meg teljesen… És hoztam ebédet… — magyarázkodott habozva, majd mégis bement. Egyenesen az ablakhoz tartott, és kinyitotta.
— Hogy bírsz ebben a szagban ülni? S fel sem törölted rendesen! — nézett körül. — Hol tartod a felmosórongyot?
Dohogva állt neki feltakarítani a hányadék maradékait. Mikor befejezte a takarítást, újrakötözte, majd elindult az ajtó felé.
— Megyek, főzök neked korhelylevest. Van otthon káposztalevem… Ezt majd megeszed holnap — magyarázkodott. — S hozok neked valamit fejfájás ellen…
Egy óra múlva visszatért a levessel. Nem ült le enni Csabával, de összeszedte az összehányt ágyneműt és beletette egy zacskóba.
— Kimosom…
A férfi még megkísérelt egy-két magyarázkodó mondatot, de a lány aggódó-dühös hangon elvágta szavát:
— Több mint fél üveg konyakot ittál meg! Van normális eszed?
Másnap egyikük se hozta szóba az esetet, bár ez a hangulatukra kissé rányomta a bélyegét. Érezték a súlyát a ki nem mondott szavaknak. Harmadnapra aztán az eset feledésbe merült.
— Maradj még… — marasztalta Csaba a lányt. — Olyan rossz egyedül! Mióta már éjfélkor és reggel sem jössz, még nehezebben telik a nap…
Azt már nem tette hozzá, mivel a lány mindent elvégez, nincs, amivel lekösse magát. Hiszen bármivel, amit még megtesz neki, annyival is többet ül nála. Igaz, kettőn áll a vásár. Enikő is azon kapta magát, ürügyet keres a maradásra. A férfi egyszerre vonzotta, és töltötte el félelemmel. Csodálta műveltségét, világszemléletét, olvasottságát, kedvességét. Ahányszor hálás szemekkel nézett vissza rá, az mindig megdobbantotta szívét. Ám ha összehasonlította magát vele, akkor pont ez a piedesztál, amire Csabát feltette, éreztette benne, ő CSAK egy árvaházban felnőtt, a kétkezi munkás leányanya egykor agyoncsúfolt lánya, aki apjának nem kellett, édesanyja elhagyott… Akit osztálytársai nem kedveltek. Ám minél inkább mondogatta magának, nem vagy hozzá való, annál kevésbé tudta kiűzni gondolataiból. Azon kapta magát, a munkában is álmodozik, s már többször is rászóltak:
— Hova merült el szép szemed világa? Tessék visszatérni a földre! Mi van veled kislány, szerelmes vagy?
Ám ott, a negyedik emeleti lakáson kétségbeesetten ügyelt, nehogy „gondozottja” félreértse igyekezetét. Érezte, ő sem közömbös a fiatal, jóképű tanárnak. Észrevette pillantásait, melyekről lerítt a szexuális vágy, ami megrémisztette, főleg, mert saját ösztöneit sem tudta kezelni. Egy legénylakás nem épp a legbiztonságosabb hely egy csinos lány számára. A „Holnap csak bekötözöm, és eljövök” típusú fogadkozásokból soha sem lett semmi.
Aztán eljött az a nap is, amikor a kötözés is fölöslegessé vált. Tulajdonképpen már vagy két napja az volt… Csaba nehéz szívvel vette tudomásul, s félve kérdezte meg:
— Azért ugye még együtt ebédelünk? — kérdezte aggódó hangon, amikor az ajtóhoz kísérte.
Enikő pajkosan elmosolyodott.
— Háát… Ha kiérdemled…
Este aztán az elromlott éjjeli lámpája jó ürügynek tűnt vacsora tájt ismét felmenni. No persze, így együtt is vacsoráztak. Csaba végül összegyűjtve bátorságát, az ajtó felé induló Enikő csuklója után nyúlt. A lány meglepetten fordult hátra. Már épp valami elutasító mondatot keresgélt, amikor a férfi a szemébe nézve suttogta:
— Szeretlek…
A meglepetéstől egy szemvillanásig meg sem tudott szólalni. Nem bírta kiejteni a száján: „Nem vagyunk egymáshoz valók…” Ennyi habozás elég időt adott arra, hogy a férfi szája az övére tapadjon. Egy ideig vergődött a karjai közt, végül győztek az ösztönök. Hagyta, a vágy úrrá legyen rajta…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
