Pál Abigél : A falak

igen…

 

 

Végre leomlanak a hátamról, a vállamról,

csípőm fáradt hajlásáról az éveken át 

lassan rávetült köves falak.

 

Nem tékozlom a nyaraimat, hogy védekezzem,

teljes pőrén, kibomlón, testem minden végső zsigerével

egybehullámzón enyém minden, ami mozdulat, illat, ámulat.

 

Kár lenne tagadnom, mennyit herdáltam,

sosemvolt órákkal ragadtam a sötét álló vizű hideg tavakban.

És körben magamfodrozta hullámokkal csak sáros vizet ittam.

 

Most már nem bánom, hogy nincs meg az a kínzó szomjam,

hogy elvegyülve sok sok mindennel, és belesimulva, akár hajban a csatt

messze kerülöm a nagyzó hóbortokat és vakvégzet futamokat.

 

Immár enyém a perc. Nincs kérdenem mit, ami jön az lesz a legszebb,

mert bennem honol minden évszak, én bimbózva virágzom, s hervadva

elhalok, mert mostmár az egész körbe ért, az éltem itt van.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:07 :: Pál Abigél

Szerző Pál Abigél 41 Írás
Kereső irodalom kedv/t/elő messzi a sűrű fővárosi zajoktól és hangoktól. Szélsőségesen veszélyes idealista, minden ezzel járó hátránnyal együtt, aki naponta kérdezi mi mit ér az életben, és hogy érdemes-e. Kissé depresszív és pesszimista hangulatú középkorú asszony, aki Godot ra vár hithű hitében nap mint nap. Kedvenceim: Simone Weil, Kafka, Pilinszky, Radnóti, Keats, és sok romantikus, Lorca, és Szabó Lőrinc, és még sokan. Szeretem az őszinte emberi kapcsolatokat, amik még tartalmasak, és nem a szokásos kliséken alapulnak. És mindent ami eredeti az emberekben, még azokban is akiket nem kedvelek. Ennyit magamról, a költészethez nem értek, ezért mindennek tudok örülni ami másoknak tetszik tőlem. Végső célom megírni azt a a könyvet ami az életről szól, de még bele sem kezdtem...