Székely apáink állítólagos szófukarságát viccek karikírozzák. Hogy jellemzően szófukar lehet-e egy etnikum? Egyáltalán szófukarok-e a székelyek?
Ez talán olyan sztereotípia, minthogy a svéd szőke, az olasz vad és temperamentumos és a sváblányoknak állítólag az átlagnál vastagabb a bokájuk. Hogy mégis némi igazság lehet mindebben, azt úgy is jellemezhetnénk, hogy vannak bizonyos élethelyzetek, amelyekben az elvárt beszéd helyett a székelyeknél a hallgatás kívánatosabb. Mint a megfontolás, ami szükségeltetik ama másik kiemelt tulajdonsághoz, amelyet „góbéságnak” szoktak nevezni.
Hűvös őszi, alkonyba hajló délutánon megkondul a falu harangja. Az öreg Piusz levelet seper a porta előtt. Az ősz apró cseppekben adagolja méregként önmagát a világnak. Mert a falu világnak tágul az egyszerű nép képzetében. S a nyár múltával megfakul kicsit a világ. Méreg a már gyenge szeművé lett embernek a korai alkony — hogy az alacsony kémények füstöt táncoltatnak az égbolt széltől szabdalt köpenyére. Hogy sajog az „odvas” csont, recsegnek az ízületek —, mint olykor a fák a feltámadó szélben. Méreg, hogy számolgatni kell kitart-e a tüzelő, elég lesz-e a kukorica. Van-e még a kamrában abból a darab tavalyi szalonnából, vagy lesz-e még pálinka a disznóölésre?
Efféle gondolatok késztették Piusz bát a folytonos éberségre, és az efféle éberség miatt tudtak mindig valamire jutni az asszonnyal. „— Jól alkotta meg a Jóisten a világot, hogy adott mérget is az embernek! Hová lennénk, ha semmire se lenne gondunk?” — gondolta néha, nem is sejtve miféle tudomány is az a filozófia. Pedig gyakorta volt annak művelője, még ha akaratlan is.
Míg Arany János tollából kifolyt bölcsességek a Margit-szigeti fák alatt egy, a padon haldokoló poéta, elfér a könyvespolcon — hogy tintás ujjú, nyalka imposztorok keressék benne saját arcukat —, addig Piusz bá egyszerű Őszikéi, a mindennapokra adtak egyszerű válaszokat. Tőmondatokban kimérve, érthette azokat, a legapróbb is. Hát ennek okán hozom rokonságba e tőmondatokat a filozófia nagybecsű tudományával. Mert a mérgek bölcs adagolása, Istennek művészet, patikusnak tudomány, Piusz bának tézis. Helye van ezen tézisekben az asszonybeszéd éberségre pofozó aggodalmának, minthogy a hallgatásnak is. Ahogy a foltos öreg kezek seperték a portát, úgy a gondolatok is megfrissültek attól. Aztán elégedetten tekintett munkájára, a tiszta járdára, az udvar sarkán a takarosra formált avar-halomra.
Aztán a szomszéd kerítés mögül egy fekete kucsma tűnt elő. Majd követve azt gazdája, Medárd szomszéd, aki köszönés gyanánt biccentett.
— Hallod-e, be heába’ való munkát ad az ősz! — mondja, és nyomatékul az avar felé is biccent.
— Úgy biz’ a! Piusz sokszor haragudott Medárdra a „semmi beszédek” miatt. „Mit is tudhat ez a Medárd? Hisz heába’ való munka a vele való beszéd is!”
De Medárd nem elégedett meg e rövid válasszal és igyekezett megtoldani mondandóját:
— Hogy a „majmolic” vitte vóna’ el az ilyen üdőt! Ki tudja holnap mű es nem-e a temetőbe leszünk?
— Ott es eltelik az üdő, csak egészség legyen! — vágta ki magát Piusz, hagyva ott a pillogó szomszédot. S vállán vesszőseprűjével vette a ház felé az irányt.
Medárd sem látszott sértettnek. Inkább úgy tett, mint aki lerótta protokolláris kötelezettségét — azaz eleget tett dialógikus beszédcéljának — mellyel szomszédként tartozott. Nem sejtve, hogy az miféle ironikus fullánkot szúrt belé.
Továbbá egyikőjük sem sejtette, hogy rövid párbeszédüket székely viccként meséli, majd talán a tejboltban egy kicsit vaskos bokájú svábasszony egy szőke kisfiúnak. Az útszélén posztoló rendőrautóban egy őrmester a törzs-zászlósnak. Vagy csak egyszerűen belekerül egy unatkozó utasoknak összeállított vicckönyvbe, hajdan élt Piusz bá, a filozófiával inkább rokon és nem feltétlen mulattatásra szánt mondata.
Legutóbbi módosítás: 2013.06.05. @ 11:55 :: Molnár Zsolt