M. Laurens : JÓ KUTYA

M. Laurens alias Lőrincz Miklós 

 

JÓ KUTYA

 

 

 

Az ajtó nyikorgására felriadt, és gyengülő látásával már csak mosódott foltokat látott. Megpróbált lábra állni, de legyengült, hidegtől merev izmai nem engedelmeskedtek. Érezte, hogy felemelik testét a nyári konyha csontkeményre fagyott, döngölt agyagpadlójáról. Jó illatú kéz volt, emlékeztette valamire, ami nagyon rég volt.

A kéz meleg takaróba burkolta és gyengéden felemelte. Olyan érzés futott át fagyott végtagjain, mint mikor még vele volt a Gazda, aki ételt-italt adott, s néha engedte, hogy megnyalja bagószagú, kérgesre öregedett csomós ujjait.

Orrát friss csípős téli szél csapta meg, s tudta, hogy távolodnak mindattól, amit a Gazda rábízott, hogy őrizze.

 

 

***

 

A gazda becsukta a csirkeól ajtaját, és mérgesen nézett lefelé a két fekete szempárba a nagy szőrcsomó között.

— Mit mondtam neked, te bolhacirkusz? — mormogott a hatalmas bajusz. — Ha még egyszer megkergeted a tyúkjaimat, akkor viszlek a sintérhez! Megértetted? Te vagy a világ legbutább kutyája, a héten már harmadjára szorulsz érte. Ma sem kapsz vacsorát, csak vizet! — a két szemöldök szigorúan húzódott. — És nincs nyüszögés meg nyalakodás!

Bundás nagyon szégyellte magát, de hát mit lehet tenni, amikor az a kopasznyakú állandóan kikezd vele? A minap is kikapirgálta azt a szép fényes és gusztusos lábszárcsontot, amit a gazda adott, hogy a viszkető fogínyét kezelgesse.

Hiába ásta jó mélyre, az a nyomorult keményorrú képes volt kikaparni onnan, és a csőrével csúnya gödröket ütött a szép sima, fényesre nyalogatott közepén. Pedig azt a Gazda adta neki. Csak és csakis neki egyedül! Duzzogva bújt be a tornác alá, és onnan pislogott ki mérgesen, közben aprókat bufogva, mérhetetlen sértődöttségében.

 

***

 

Nagyon rossz előérzete volt egész este. Valami furcsát szimatolt a ház felől, alig várta, hogy a Nap végre felkeljen.

Már a tyúkól tetejét érték a sugarak, és azok a nyamvadtak irgalmatlan lármát csaptak, pedig a kopasznyakú már jó sok téllel ezelőtt kegyvesztett lett a Gazdánál. Saját két szemével látta, mikor fejét vesztve meg lett büntetve, ráadásul a Gazda ráhagyta, hogy a két kaparólábat a leveses fazékból kikapva, személyesen is véglegesen elítélje. Azóta csak a háreme maradt meg, csupa kotkodáló, kétlábú tojáspottyantó. Most azok is mind megveszve rikoltoztak vízért.

A Nap csak emelkedett egyre feljebb, és a gazda ajtaja nem nyílt ki. Kétségbeesve nekiesett az ajtónak. Rágta, rúgta nyomta, ahogy bírta, pedig már felette is eljárt az idő, de most minden porcikája rosszat sejtetett… Végül a faretesz feladta a korhadt ajtófélfán, és recsegve-ropogva, szilánkokat öklendezve kifordult a helyéből…

A Gazda keze lelógott az ágyról, és alighogy érezte a megnyugtató bagószagú meleget benne. Bökdöste az orrával, próbálta óvatosan a fogai közé venni, de nem sikerült, csak halk nyöszörgés volt rá a válasz… A rémülettől vonyítva átugrotta a kaput (pedig már tizenkét éves is elmúlt), és meg sem állt a szomszédos tanyáig.

 

 

***

 

A mentő a kapu előtt állt meg, és idegenek siserahada lepte el a házat. Bundás a nagy sürgés-forgás közepette csendben, szorongva nézett hol a Gazdára, hol azokra, akik körötte tüsténkedtek. Furcsa rudakkal megemelhető hófehér ágyat hoztak, és a Gazdát feltették rá. Rémülten futott volna hozzá, de szelíden félretolták.

— Bundás — hallatszott a gazda erőtlen hangja — vigyázz a házra… Te jó kutya vagy! A legjobb!

 

 

***

 

 

Vigyázz a házra!” — visszhangzott a fejében, ahogy távolodott a meleg takaróba bújtatva, ahová a jó illatú kéz emelte.

Minden erejét összeszedve kitépte magát a karok közül, és visszafutott a házuk küszöbéig, ahol egész testében remegve leroskadt. Érezte még, ahogy egy ásóktól kérges, bütykös meleg kéz végigsimítja csatakos csomókba gubancolódott, vénségtől fakó bundáját. Testét jóleső melegség járta át, és a nagy bajusz csak ennyit szólt; csendes nyugodt hangon:

— Jó kutya vagy! A legjobb!

 

 

***

 

 

 

A falubéliek sokáig mesélgettek róla, hogy az öreg Kántor tanyáján mi történt. Elmesélték, hogy az öreget egy nap szélütés érte, és a kutyája ráncigálta át a szomszédját a nadrágja szárába kapaszkodva, de végül is mindhiába.

Az öreg harmadnapra elhunyt a megyei kórházban. Azt is beszélték, hogy a kutyája maga rágta ki a tyúkól ajtaját, hogy a baromfiknak legyen mit inni és kapirgálni. Senki fiát nem engedett a közelükbe. Még a szomszédot sem, pedig az hordott élelmet és vizet a kutyának. Végül az öregség vitt el minden szárnyast, de a kutya nem tágított.

Három éven át őrizte a házat egymaga. A szomszéd hívta ki rá az állatorvost, mikor oltani kellett. Aztán egy kemény télen a szomszéd is nagyon beteg lett, és felhívta az állatvédőket, hogy menhelyre vigyék. Az állatvédők jöttek is harmadnapra, de az öreg eb kitépte magát a kezükből, és visszaszökött a házhoz. Akkor pusztult el a szegény pára. Ott, a házuk küszöbén lehelte ki a lelkét örökre.

 

 

 

 

– 2011. január 11-

 

 

Utószó:

A történet inspirációs alapja a  Kisherceg Gazdikereső és Állatkereső oldalának hirdetése.

Legutóbbi módosítás: 2013.06.28. @ 12:15 :: M. Laurens
Szerző M. Laurens 216 Írás
Hogy ne legyen titok: a valódi nevem azonos az 1899‚-ben Nagyváradon született közismert kabarészerzőével, akinek számtalan ismert bohózatán nevetünk a mai napig. Az Ő tiszteletére nem használom a Lőrincz Miklós nevet az írásaimnál. Mottó és ars poetica: Építs Templomot Szeretetből, s ne zárd be soha ajtaját a betérő előtt,ki melegségre vágyik! Építsünk Mi Mind Templomot mindazoknak, kik nem képesek önerejükből téglát hordani hozzá! A Szeretet Templomának oltárán mindig égjen a gyertya, mely fennen hirdeti a szeretet dicsőségét az elfásult világban! M. Laurens ( 2004 )