Lénárt Anna : A harmadik

 

1987. áprilisát írtuk akkor…

    Emlékszem, nagyon szép idő volt aznap. Szomorúan ébredtem, annak ellenére, hogy a napsugár az egész hálószobát arany fénybe varázsolta. Ültem az ágyam szélén és gondolataimat akartam kordában tartani.

    Hét óra tíz percet mutatott az óra. Készülődnöm kellene… Az utazótáskát még előző nap bepakoltam. Két törölköző, tisztálkodási felszerelés, fehérneműk, hálóingek, köntös… A könyvespolc felé fordultam, egy könyvet akartam kiválasztani… Nem mégsem… úgysem tudok majd olvasni. Sírni lett volna kedvem, de visszaszorítottam a könnyeimet. Egy könnycsepp mégis birtokba vette a szemem, elhomályosítva látásomat. Muszáj öltözködnöm…

    Hol van? — tettem fel magamban a kérdést. Már kora reggel elment itthonról… Döntött… Nem törődött azzal, hogy mit érzek… Lassan elkezdtem magamra húzni a szekrényből válogatás nélkül elővett ruhadarabokat. Fél nyolcat mutatott az óra. Indulnom kell… Az este, a szükséges holmik mellé a papírokat is bepakoltam, mégis remegő kézzel nyitottam ki a táskát, reménykedve, talán álmodom az egészet. Minden papír ott volt. Tudtam visszafordíthatatlan esemény áll előttem. Nem azt mondom, hogy féltem, de minden idegszálam tiltakozott mindentől, ami előttem állt. Kezembe vettem a csomagomat… Egyedül maradtam, egy döntéssel, ami nem az enyém, mégis a végrehajtója én leszek. Kinyitottam a bejárati ajtót. Legalább itt lenne mellettem és mondana valamit… Dühös voltam a férjemre.

    A kulcs fordult a zárban. Még a gyermekimtől sem búcsúztam el. Az este megcsókoltam őket, de… Nem tudtam mit mondjak nekik… Az első lépcsőfokra léptem. Vége… A gondolatok szinte kardvívást rendeztek az agyamban. Minden egyes szúrás fájt. Hasogatott a fejem. Menni… menni… menni. Nem bírtam tovább. A könnyeim patakokban folytak végig az arcomon. Sírtam, zokogtam… Becsuktam magam mögött a kertkaput és elindultam… Nem tudatosan, csak tettem egymás után a lábaimat. A házunk az utca sarkán állt. Egy élelmiszerüzlet van mellette. Több ember állt meg a bejáratnál, és szótlanul nézett rám. Talán sajnáltak, talán szántak, talán röhögtek rajtam.

    Az úttest túloldalán gázpalack lerakat volt. Akkor még igen sokat kellett várni, míg kiszállították a palackokat, volt, hogy reggel odaálltak az emberek, és előfordult, hogy csak késő délután érkezett meg a szállítmány. Ráadásul a kisvárosban csak ez az egy elárusító hely volt. Könnyeim fátyola alól nem láttam tisztán, de azt láttam, hogy nagyon sok ember állt, ott és majdnem mindenki engem nézett.  Mint ahogy az üzlet előtt álló emberek sem tudták miért sírok, úgy ezek az emberek sem tudhatták, de…

    „Biztosan elzavarta az ura” —  hallottam nem is egy személy szájából. — Igen, elzavart az uram — volt a gondolatom. Próbáltam a könnyeimet elnyelni, de nem sikerült. Zokogásom felverte a fákon szundikáló madárkákat, akik hangosan csicseregve repültek fel. Nem szólaltam meg, pedig oda akartam kiabálni: — Nem tudtok semmit! — lehajtott fejjel haladtam tovább, törölgetve könnyeimet.

… és ekkor történt valami…

   — Gyere vissza — hallottam férjem hangját. Megtorpantam. Jól hallottam? Hirtelen sarkon fordultam… A léckerítést két karjával támasztotta és figyelt engem. Ahogy látta, hogy nem mozdulok, megismételte: „Gyere vissza”.

Nem kellett biztatni. Nagyot sikítottam, és már szaladtam is… Fél füllel még hallottam az ácsorgó tömegből valaki megjegyezte: „Megbocsátott neki az ura.” Oda akartam kiabálni, hogy nem megbocsátott, hanem megkegyelmezett egy életnek, de… szó nélkül csuktam be magam után a kertkaput.

 

Utóirat:

    1987. október 19-t mutatott a naptár. Anyósom mellettem ült órákon át, és talán jobban izgult, mint én. Mindenáron intézkedni akart, de nem hagytam. Végül nem bírtam tovább az aggódását, és hazaküldtem. Azzal váltunk el, hogy másnap felhív telefonon.

Az órák teltek, a percek egyre nehezebben múltak, tudtam, eljött az idő, nincs tovább mire várni…

— Most nyomjon!

Meghallottam a hangját… biztos kislány, két fiú mellé az Isten biztos lányt adott… 

— Gratulálok, anyuka! Van egy gyönyörű, négy kilós kisfia…

— Fiú? Dugja vissza, doktor úr!

— Hát, tudja anyuka, még soha senki nem mondta nekem, hogy dugjam vissza a megszületett gyermeket…

Másnap anyósom felhívta a kórházat és miután tudatták vele, hogy fiú lett a gyermek, a nővérke állítása szerint nagyon káromkodott…

 

Battonya, 2013. június 11.

Legutóbbi módosítás: 2013.06.14. @ 12:00 :: Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 143 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.