Vandra Attila : A sorskönyv örvényében (Bevezető + első rész)

Nyomtatás

Bevezető

 

Mindaz, ami családi vonás, generációkon át ismétlődő jelenség, arról hajlamosak vagyunk azt hinni: genetikai eredetű, génjeink által adjuk át gyermekeinknek. Pedig nem kell mindent a kromoszómák rovására írni. Akad olyan jelenség, családi vonás is, amit úgynevezett mémekkel vagy más néven kultúrgénekkel közvetítünk generációról generációra. „Neveléssel” túlzott leegyszerűsítése e komplex jelenségnek, mely által adjuk át például hiedelmeinket, szokásainkat, illemszabályainkat, magatartási normáinkat, megnyilvánulásainkat… Ha egy gyermek „apjára/anyjára hasonlít”, főleg pszichológiai vonatkozásban, annak okát nem feltétlenül kell a genetikában keresni.

Tévhit, hogy a nevelés egy tudatos folyamat. Az szülők főleg nem szándékos módon befolyásolják gyermekeik jellemét. Ki akarna például alkoholistát nevelni saját gyermekéből? Inkább azt halljuk: „Bármit megtennék, csak ettől megvédjem!” Mégis e jelenség sok esetben úgy végig vonul generációkon, mint egy családi átok. Például: Anna apja és nagyapja is alkoholista volt. Miért megy harmadszor is alkoholistához feleségül?

Olyan ez, mint egy előre megírt sorskönyv, amelyet az újszülöttnek követnie és beteljesítenie kell. Óriási a szívóereje, mint a Maelströmnek, mintha nem lehetne tőle szabadulni. Pedig az embernek — állítólag — van saját akarata. A függőségben szenvedőnek is… Például a cigarettáról rendkívül könnyű leszokni. Egyszerűen nem kell a következőre rágyújtani. (Számomra ez sohase jelentett nehézséget…) De mi történik, ha valaki olyan zsenge korban szokik rá valamire, amikor még nem képes felfogni káros jellegét? Ily módon közvetítjük generációról generációra sorskönyveinket, bár szülőként „mindent” elkövetünk, hogy megelőzzük. Hiszen ha valaki tudja, mennyire káros „szenvedélyünk” azok pont mi vagyunk. Vagy épp e kétségbeesett igyekezetünknek a következményeként adjuk át mégis az „átkot” gyermekeinknek?

Nemcsak az alkoholizmus közvetítődik ily módon. Így adjuk át generációról generációra a konfliktusok során alkalmazott életstratégiáinkat, amelyek felülbírálják racionális döntéseinket. Éppen ezért ismétlődnek vitáink ugyanazzal a forgatókönyvvel nap, mint nap, és nem tanulunk az előbbiek tapasztalataiból. Az ilyen azonos forgatókönyvvel lejátszódó konfliktusokat (pszichológiai) játszmának nevezzük. Például a féltékeny nagyobbik testvér megveri a kicsit. Az fut árulkodni a szülőkhöz, akik megbüntetik a bántalmazót. Mivel ismét a kicsi miatt húzta ki a fércet, még jobban gyűlölni fogja, tehát másnap a jelenet várhatóan megismétlődik… E játszmák jellegzetes szereplői az Üldöző, az Áldozat és a Megmentő. (A nagybetű nem elírás, arra utal, hogy szerepekről van szó, nem igazi áldozatról, és megmentőről). Ha e szerepeket látjuk, arra gyanakodhatunk: játszmával van dolgunk.

A szülő úgy neveli gyermekét, hogy az lehetőleg kiegészítse őt a játszmáiban, partnere legyen. Például adott egy túlgondoskodó (Megmentő) anya. Előreláthatóan fia egy soha fel nem növő, felelőtlen „magatehetelen” Áldozat lesz, (akiről anyjának állandóan gondoskodnia kell), aki viszont olyan asszonyt választ magának, aki kiegészíti őt: egy túlgondoskodó újabb Megmentőt. Mi lesz a viszony a két asszony közt, azt előre lehet látni… A játszma adott, mintha sorskönyv írta volna elő.

Nos, erről szól ez a kisregény.

 

 

1.    A háború gyümölcse

 

Aki Zabolay Margit urát, Mátyást hozta szóba, azt senki sem javította ki kaján hangon: „Nem ura az, csak a férje!” Az asztalnál senki sem nyúlt a kanálért, amíg ő el nem mondta az asztali imádságot. Csak két fogás közt lehetett megszólalni, mert „Magyar ember evés közben nem beszél!” Sokat dolgozott, de igényes is volt arra, amit ebédkor eléje tesznek, s a „rendes étel” fogalmába az is beletartozott, hogy hús is legyen benne. Egyszer Margit „vegetáriánus” menüt szolgált fel.

— A kurva úristenit, ezt érdemlem? — bődült el öklével az asztalra csapva. Tányér, kanál kés, minden levegőbe emelkedett. Felállt, majd fogta a fazekat, s a nyitott konyhaajtón keresztül a diófa tövébe hajította tartalmával együtt. Mindenkiben megfagyott a vér, de senkinek bántódása nem esett.

Bár mindenki rettegett a családban, ha a bivalyerős ember feldühödött, soha senkire kezet nem emelt, mert „Nemesember nem üt meg se asszonyt se gyermeket!” Mire lenne képes, azt megmutatta, amikor az utcából a suhancok megríkatták Böskét, a kislányát. Előkapta az ostort, és azzal vert szét közöttük. Nem is merték többé még rossz szóval se illetni.  Szava ellen egyetlen ellenvetés létezett: „Igenis!” Mert amit ő megmondott, azt megmondta, soha vissza nem vonta.

Böske ily családban cseperedett eladósorba, és egyik legszebb lánnyá a faluban. Apja megmondta, parasztfiúval meg ne lássa, mert letöri a derekát. Udvarlóban nem volt hiány, dongtak körülötte a környékről a legények, vígan válogathatott. Neki mégis egy nyalka katonatiszt, Zalay Árpád pillantása gyújtotta lángra a szívét. A második bécsi döntés után újra beköszöntött a magyar világ. A falu határában húzódott az új határ, határőrök állomásoztak a környéken.

Az emberek általában olyan társat keresnek maguknak, aki kiegészíti őket, az van meg benne, ami belőlük hiányzik. Ezért mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Amiként két kakas sem fér meg egy tyúkudvarban, vagy két dudás egy csárdában, két túl határozott egyéniség sem. Előbb-utóbb szikra pattan, s mielőtt a frigy létrejönne, általában szétszakad a kapcsolat az első komolyabb vita alkalmával. Az ellentétük se az ideális pár.

Egy félénk, szófogadáshoz szokott lány, mint Zabolay Böske, csak félember. Egy határozott férfira van szüksége, aki fel tudja vállalni a döntések felelősségét. Másra nem tud felnézni. Vitéz Zalay Árpád főhadnagy pedig hasonlított az apjára. Katonás volt, határozott, ráadásul intelligens, művelt, és figyelmes. Olyan, aki könnyen lángra gyújtja egy lány szívét.

Az apja mellett feltétlen szófogadáshoz szokott lány, aki sohase merte kimondani a „Nem”-et, a szénakazalban se tudta. Apja nem volt ott, s félt, ha nemet mond, elveszítheti a főhadnagyot. Rettegve ment haza a szerelmi együttlét után, úgy érezte, édesapja csak rápillant, és… Máris tudni fogja, mi történt. Tudta, lelkében a bűntudattal, képtelen lesz a szemébe nézni. Ha viszont köszönés nélkül surran be szobájába, azonnal kérdőre vonja majd egy ilyen alapvető illemszabály megszegéséért. S akkor…

Már amúgy is későre járt, nem húzhatta tovább a hazatérést. Alig fordult be az utcasarkon, meghallotta Sátán láncának csörrenését. A kutya álmából is felneszelt és izgalomba jött, ha megérezte gazdija jöttét. Szülei azonnal rájönnek, hogy a közelben van… Nem tehetett mást, benyitott a kapun, és magához ölelte a fenevadat. Máshoz nem bújhatott. A kutya, mintha olvasott volna gondolataiban, mély együttérzéssel nézett rá. Így fog apja is olvasni a szeméből… Sátán megnyalta, mintha azzal lemoshatta volna gazdijáról a rossz érzést. Eközben a csukott konyhaajtón át szófoszlányok ütötték meg a fülét.

— Jó parti…

— Az vagy nem az, szemed rajtuk legyen! Amíg nem nyilatkozik, kettesben ne maradjanak!

Tudta ő, mitől félti lányát! Ő is csak azután vette el Margitot, miután édesanyja kategorikusan kijelentette: „Nemes-, vagy parasztlány, van-e hozománya, vagy nincs, nem érdekel, egy Zabolay nem hagyja szégyenben! Ez nemesi becsület kérdése! Szombaton megkéred, vasárnap eljegyzés, három hét múlva esküvő, mert utána kezdődik a böjt! Punktum!” — dobbantott nyomatékot adva szavainak. Édesanyja előtt még Zabolay Mátyás sem mert pisszenni.

Feltehetően az üvegablakon át apja meglátta, mert nem érvelt tovább, hanem kinyitotta az ajtót.

— Ugye hallottad? Ahhoz tartsd magad! — nyújtotta előre a jobb kezét felemelt mutatóujjal. 

Böske talpán is felállt a szőr. Szerencséjére édesanyja megpróbált férje lelkére beszélni.

— Nem kisgyermek már, van magához való esze. Megrémítetted, nem látod?

— Amit megmondtam, azt megmondtam – zárta le a témát a ház ura.

A lány sírva futott a szobájába. Zokogása elmosott számára minden külső hangot. Arra eszmélt fel, hogy édesapja nyitott be hozzá. Békés hangon hívta vacsorázni.

— Azonnal — törölgette a könnyeit. A vacsoránál senki se hozta szóba a szóváltást.

Megkönnyebbülhetett, hiszen a délutáni kalandja elsikkadt. De másnap levelet küldött szerelmének:

„Apu megtiltotta, hogy kettesben találkozzunk.”

Vitéz Zalay Árpád főhadnagy váltott már néhány szót Zabolay Mátyással, amikor bemutatták őket egymásnak. Kedvese apjának jellemét pedig könnyen ki lehetett ismerni. Bár epekedett a lányt újra karjaiban tartani, erőt vett magán, hiszen szerelmének ártott volna vele. Gondolta, néhány napig jobb, ha nem mutatkozik, amíg kissé elcsitulnak a kedélyek. Inkább küldött egy csokor rózsát, melyhez egy szerelmes verset is mellékelt. Olyant, amelyet esetleg a címzett szülei is elolvashatnak. Ő nyíltan felvállalja érzéseit. Ezzel nem árthat. Néhány nap múlva derült égből villámcsapásként jött a hír: századuk megkapta a parancsot, és másnap hajnalban indulni kellett az orosz frontra.

Este még eljött búcsúzni. Még az öreg Zabolay keze szorításában is ott motoszkált az aggodalom.

— Vigyázzon magára, főhadnagy úr!

Szinte azt mondta: „Fiam!” Két bátyját vesztette el Doberdonál. Ő mondta Böskének:

— Kísérd ki a kapuig… — majd becsukta utánuk az ajtót.

A lány pedig abban a pillanatban nem bírta megosztani kedvesével aggodalmait, hiszen biztosat még nem tudott. Az első levél az orosz frontról még viszonylag hamar megérkezett. Arra válaszként már megírta, egyetlen együttlétüknek gyümölcse lesz. Böske mindennapos könnyeit szülei a szerelme utáni aggódás rovására írták. Csak ő tudta, számára ketyeg az óra, és vastagodó dereka előbb-utóbb feltűnik az árgus szemeknek.

— Meg kellene mondanom, meg kellene mondanom… Legalább édesanyámnak… — mondogatta magának, de állandóan újabb és újabb ürügyet talált a halogatásra.

Végül édesanyjának feltűnt az ezredszer olvasott levél. Még vigasztalóan ölelte át a diófa árnyékában üldögélő lányát. Nem szándékosan pillantott bele a levélbe, de megakadt a szeme egyik soron: „Egyszer csak vége lesz ennek a fránya háborúnak, visszatérek, és elveszlek feleségül!” Néhány napja megjött a posta, de lánya ezt nem mesélte el…

— Állapotos vagy?

Válasz helyett eltört a mécses.

— Apád meg fog ölni…

Zabolay Mátyás abban a pillanatban lépett ki az udvarra, ostorral a kezében.

— Mondd, istenem, hogy nem igaz! — fohászkodott.

A beálló halálos csöndben agyára ment a vér. Mint egy eldugult szelepű gőzkazánban a nyomás, úgy nőtt benne a düh, arca egyre vörösödött, majd elbődült. Hangja hallatán még Sátán is behúzott farokkal tűnt el a házában, pedig az ő engedélye nélkül emberfia nem nyitott abba az udvarba.

— Tűnj el a házamból, te lotyó! Ide ne merd tenni többé a lábad, teee… család szégyene… Kitagaaaaadlaaak!

— Mátyás, az Istenért… — rémült meg Margit. Nem merte végigmondani, mert a férfi keze a levegőbe emelkedett. Ereiben megfagyott a vér. A magasra tartott ostor egy ideig remegett a férfi kezében, majd menydörgést megszégyenítő csattanást hallatva zuhant alá.

— Amire hazaérek, ne találjam itt! – üvöltött vészjóslóan, lecsapta az ostort majd kiviharzott a kapun. Életében először az asztal alá itta magát a kocsmában. Senki nem tudta addig leitatni, bár többen is próbálkoztak, fogadásból. Margit az árokban talált rá. Miközben segítséggel valamiként hazacipelte, férje, ki magára vizelt és összehányta magát, összevissza motyogott, nem lehetett kivenni abból csak két szót: „Ekkora szégyent…”

Egy dolgos, talpig becsületes, szavatartó, segítőkész embernek sok barátja van, de egy olyannak, mint Zabolay Mátyás, akadnak haragosai is. Böskének ezzel volt szerencséje. Édesanyja rokonainál talált ideiglenes menedéket, akik nem szívlelhették kategorikus kijelentéseit és (elő)ítéleteit: „Ezt így kell!” „Ilyent nemes ember nem tesz!” Egy nagyfejű ember láttán meg lehet csóválni a fejet, még mosolyogni is lehet, de nem a családban, főleg a „túlsó oldalon.” S ha ezt az ellenérzést még kisebbségi komplexus is táplálja…  A lány iránti szánalmon túl is jó alkalom volt borsot törni a nemesi rokonság orra alá. Eredetileg néhány napra fogadták be, amíg csitul „annak a bikkfafejűnek” a haragja, de hamar kiderült, ez hiú remény. Ám Fehér Dezső nincstelen ötgyermekes családja nem alamizsnaosztogatásra rendezkedett be. A lánynak állapotosan megélhetés után kellett néznie.

Örökösödés, katonatiszti becsületbeli adósság, kártya osztogatta a Zabolay birtokot az idők során. Arra már nem futotta, hogy béresekkel dolgoztassák meg a földet. Mátyás pedig nemesember létére nem szégyellte a mezei munkát, amiből a család nőtagjai, Margit és Böske is alaposan kivették a részüket. De milyen munkát talál magának falun egy apja által kitagadott, megesett lány? Nehéz megmondani, végül megpuhult-e volna a sziklakemény apai szív, ha nem áll be szolgálónak, ráadásul pont Bikfalvy Gáborhoz. Akadt haragosa Zabolay Mátyásnak, de ő mindenkin túltett. Az örök ellenségeskedés egy kártyapartin kezdődött, amely után – a család becsületét mentendő – elúszott a Zabolay örökség jó része. Nem nemesi jótékonyságból alkalmazta az állapotos lányt. Eldicsekedett, hogy náluk a szolgálók ereiben is nemesi vér folyik. Ám hiába hivalkodott nemesi voltával. Böskének állapotosan is kijárt a pofon és a megaláztatás. Öreg kocsisa, Balla Máté, ki a mesterségét még a Zabolay portán tanulta, amikor fülébe jutott a kijelentés, megcsóválta fejét:

— Nemességed csak kutyabőr! Úriember nem vagy! Egykori gazdámnál még a béresnek sem járt ki a pofon! — majd köpött egyet.

Várandósan a házban teljesített szolgálatot, és még viszonylag tűrhető élete volt. Majd dadává lépett elő. Az ifjabb Bikfalvyné kevéssel utána szült. Ám a fiatalok nem várták be, hogy a határ harmadszor is átvonuljon a fejük felett. Böskét nem vitték magukkal.

Az öreg Balla Máté biztatta:

— Fiatal még, kisasszony! Menjen városra, keressen ott magának munkát!

Böskét mindenki tegezte a Bikfalvy portán, a többi szolga is, csak az öreg magázta következetesen, még a lány felkérése után is. Hiszen nem tekintetes kisasszony többé…

— Meg kell adnom a tiszteletet! — felelte az öreg.

A lány nem fogadta meg a kocsis tanácsát. S ebben nemcsak az ismeretlentől való félelem, és a „Hol fogok lakni a kisbabával?” – játszott szerepet. Mi lesz, ha vőlegénye visszatér, és nem fogja megtalálni? Állandóan nyaggatta a postást, nem jött-e levele. Az öreg Kémenes bácsi minden alkalommal megígérte neki, ha az orosz frontról érkezik küldemény – akár a Zabolay portára is címezve —, neki hozza ki. Ám a leveleire többé nem érkezett válasz. A Don-kanyarnál odaveszett a magyar hadsereg színe-java, a többiek fogságba estek. Fogolytáborból nem tud levelet írni.

Nehéz a háború, nemcsak a fronton harcolóknak. A kétségben élő, itthon maradt családtagok élete sem volt leányálom. Rettegés és reménykedés közepette várták a postát: az elveszett írt, vagy egy halálhírt hoz-e Kémenes bácsi. A remény már-már kihunyó parazsára az dobott egy-egy szalmaszálat, amikor kiderült, hogy valaki, a szomszéd faluból, akit halottnak nyilvánítottak, hónapok után került elő egy katonakórházban töltött félév után. Leszerelt katonák meséltek, ismerték az eltűntet, s látták élve jóval azután, hogy utolsó levelét megírta. Aztán kezdtek a hadifoglyok is hazaszállingózni… Ám Zabolay Mátyás kőszívét az idő nem lágyította meg.

Margit hiába rimánkodott, Mátyás megtiltotta, hogy meglátogassa. Ő pedig nem mert férjének ellenszegülni. Mások se jártak sikerrel, hiába hivatkoztak megaláztatásaira a Bikfalvy portán.

— Nem a lányom többé! Töröltem emlékezetemből is! — felelte vészjóslóan.

Egy dolog cáfolt rá erre. Ahányszor emiatt összeszólalkozott valakivel, este berúgott. Böske születésnapján és Erzsébet-napkor is. Meg Karácsonykor és Húsvétkor. Valamint unokája, Iluska születése napján… Létezik egy pszichológiai törvény, a visszavonhatatlan hiba törvénye. Minél nagyobbat vét valaki, annál kevésbé képes beismerni… pláne olyan jellem, mint Zabolay Mátyás. Egyedül az öreg Balla Máté merte a szemébe mondani:

— Tekintetes úr, az Isten nem ver bottal!

Jelenlegi gazdájának, Bikfalvy Gábornak csak magában mormogta ugyanezeket a szavakat. Mégis a halk átkot hallgatta meg hamarabb a Fennvaló, ha egyáltalán volt köze a kommunisták első földreformjához. A földesúr nem tért vissza élve a Duna-csatornától. A Bikfalvy kúriába új lakó költözött, a néptanácselnök. Azok közül került ki, akik így panaszkodtak:

— Hej, nehéz volt az egyetem, de azután az érettségi, az aztán…! 

Böskének szerencséjére az új lakó felesége elég nehezen boldogult a kúria rendben tartásával, elkelt a segítség, no persze, kizsákmányolás nélkül…

Néhány év múlva kiderült, a szocialista agrárforradalom legnagyobb kerékkötői a kulákok. Elvileg apja egyik kritériumot sem elégítette ki, mégis utolérte a végzet. Sohasem derült ki, pontosan mi is történt. A szomszédasszony, aki épp ruhát terített a padláson annyit látott, hogy a párttitkár két „testőrével” bement a Zabolay portára. A házigazda egyetlen mondata jutott a fülébe:

— A holttestemen át!

Néhány nap múlva agyba-főbe verve találták meg a falu határában. Margit szerint halálos ágyán azt mondta, Böske születésnapján akart kibékülni lányával… Elkésett.

— Anyám, a kegyes hazugság is hazugság! — torkolta le.

Szóban igen, de lélekben nem tudott édesanyjának se megbocsájtani. Talán, ha hazaköltözik… Csakhogy az ő házukra is szemet vetett a párttitkár egyik rokona. Lehet, az idő meghozta volna a megbékélést. Ám Margit röviddel férje halála után megbetegedett, és meghalt.

Egy ilyen elrettentő példa után, senki sem húzott többé ujjat a rendszerrel. Amikor beindult a kollektivizálás, Böske elsők között iratkozott be. Legalább ott akadt munkája, ha éhbérért is. Ezzel se szerzett jó pontokat. Közben tovább reménykedett Árpád visszatérésében. Nem tudta elhinni szerelme halálát, azt még kevésbé, hogy elfelejtette. Volt benne, nem is kevés, édesapja konokságából. Még akkor sem adta fel, amikor 1955-ben az utolsó hadifoglyok hazatértek. A felette újra átvonult országhatár se akadályozta meg a nyomozásban. A Magyar Népköztársaság Hadügyminisztériumához fordult. A válasz rosszabb volt, mint a halálhír:

Zalay Árpád őrnagy nem szerepel se az eltűntek, se az elesettek listáján. Sztálingrádnál fogságba esett, ahonnan 1955-ben tért haza és szerelt le.

Ez már 1957-ben történt. Két éve hazatért, de nem kereste fel, nem írt levelet. Egyesek még fogságba esett férjeiktől is kaptak hírt. Elég lett volna, ha a borítékon csak a nevét és falut tünteti fel… Böske szerelme a megcsalt asszony gyűlöletébe csapott át. Ő éveken át vakon hitt benne, s lám… Ó mennyi, de mennyi megaláztatásban volt része…