Az egész dolgot valahogy kilestem,
fésűt zizgő papírba tekertem,
s a telt kettőst a számhoz igazítva,
dalt dudorásztam a feszes papírra,
vagy sztaniol volt épp így közrefogva,
és ugyanúgy veszettül húzva-vonva,
a ritmus úgy szaladgált szét az arcon,
hogy öröme és slungja is kitartson,
a nagyvilágot semmi baj nem érte,
csak átszaladt a házunkon a béke,
végül apám jött, igazi darabbal,
nagy derűvel és öreg pillanattal,
a hangszerét víg-fáradt marka fogta,
átmelengetve tolta balra-jobbra,
s én leselődtem, mennyi daldarab van
a boldogságra pördült kézdarabban,
mi hol kinyílt, hol bezárult szorosra,
míg ujjai közt átcsúszott a kontra,
el-eltűnődöm, mi maradt belőle,
az emlék, meg a tüdőm levegője,
az én fésűm, meg apám muzsikája,
s a megőrizett pillanat csodája.
