Csillag fényesítette házának kupoláját, boltíveket és mindenféle cirádát ékesített bele. Burája volt, mert a hálátlan csigaház mit sem ér anélkül. Tapogatója tompa érzettel közli vele, a külvilág csak azzal ízlelhető jeleit. Kicsontozta magát, mert nem divat kövérnek lenni, és ez a nyúlós nyálka, amin hasmánt halad előre, valamely szivacsos fél-összeomlásban, igen csak előnyére van.
Ő így született, eleinte bánta sorsának csúszó létét, de mióta olyan bögyösre gömbölyödött, kicsi aranykupola kerekedett körbe, körbe – persze csak házának belsején, hogy ne irigykedjenek a hasmánti versenytársak -, már nem búsul, hogy csúszva, mászva erre, a mászó életre született.
Egyeseknek erőfeszítésekbe kerül, tán még meg is marják önnön becsülésüket – valami ilyesmi szót használnak -, s marcangolják magukat, pedig átlátszó dolog ez. A lényeg, hogy nem szabad házatlannak lenni!
Hullámzó, hason menésben elkeveredett, a világ összes fűszála közé. Hátán, a farbeosztmányú, alácsúszmány palotájával csendesebb lett.
Ej, ha a többiek tudták volna, miféle felújításokat engedhetett meg magának, talán ők is használják tekergő, nyirkos tudományukat, de ez a csiga, az a csiga, amelyik lenyúlta, és megtartotta magának a titkot. Nem küldött kisbírót egyetlen utcasarokra sem, hogy szétdobolja, „lám amott tekereg nyekeregve a lágy nevű, nem csontos”.
Züllött életet élt, már arra sem emlékezett, hogy tényleg kicsontoztatta magát, vagy eleve – gerinc nélkül – csigasúllyal, ajándékozta meg a szerencse.
Be-bemászott, végigtapogatta a fal aranyberakását, fel a kupola legtetejéig. Palotája egyetlen helyiség ugyan, de tökéletes burája van, és a hiperluxus, minden csigáknak kijáró, oldalas hátdögönyöző pihe-puha meszesített falak.
Hogy szép legyen az álma, valahol a belső palota legeldugottabb zugában egy csinosra szabott trónust rakatott. Mennyit szenvedett a tudattól, amiért csak nézegetheti, mert míg házatlan csigáék függetlenek, addig ő függ a házától, ilyen értelemben már feltétlenül irigyelte őket. De a trónus alatt valódi gyémántkoronát hasoncsúszott össze magának, amit kéz nélkül ugyan, de tapogatóival igen ügyesen rakosgatott néha-néha a fejére.
Tulajdonképpen, mikor bent tartózkodott folyamatosan. Már ki se jött volna – annyira elandalította az élettől kapott búsás ajándék -, de néha muszáj volt. Félt, nehogy titkos adományozója, nyálkáncsúszás nélkül megvonja tőle házának belső dizájnját.
Ő egy boldog csiga volt, amíg a fűszálak és járdaszélek csendes zugában be nem tévedt egy kóbor macskába. Álmában történt a dolog, a “miaú” hang kiadója el is csodálkozott, hogy hirtelen roppantott csigapecsenyéje sosem volt még ilyen recsegős-ropogós, teljesen mintha megcsontosodott volna… Aztán legyintett egy nagyot, és néhány egészséges nyelés után dobta a világ gondjait, szokásához híven feldorombolta magát egy háztetőre.
Mi ebből a tanulság? Semmi esetre sem az, hogy a hason csúszás minden esetben idevezet. Az ellenkezője sem, hogy csigánk elmúltával, vele együtt ott hagyta volna a világot minden csúszómászó.
Legutóbbi módosítás: 2013.04.06. @ 15:25 :: Boér Péter Pál
