Csillag Endre : „(H)arccal a vasút felé!”, avagy hogyan vettem be Komárom vár(os)át

Kisslaki Lacika buzdítja a szállásadónkat: megérdemlik a benne található írások, hogy a 7torony szerkesztői „köszörüljék” rajtuk a nyelvüket (ő nem így mondta, sokkal kedvesebben).

(A képen alul látszik az ominozus felüljáró egy darabja)

Rövid és egyértelmű a kalkuláció: vonattal megyek Komáromba, mert drága a gázolaj, sok a kilométer, kiszámíthatatlan az időjárás, kiszámítható az életkorom, a Gyula féle kedvezményt még nem vette el Viktor. Ki kell hát használni!

Nemesi kúriában foglalok szállást, ahol kedves Toronytársaim is lesznek. Ráadásul az egyik asszonyostól!

A MÁV teljesen ismeretlen arcát mutatja. Ugyanis időtlen idők óta nem néztünk egymás szemébe. Automata ajtók a vagonokon, fel-lehajtható asztalkák az ülések között, a kettőhúszas konnektor, koax csatlakozó kézre esik, láthatatlan WIFI a „levegőben”. Semmi dohányfüst, semmi büdös, egykaros fogódzkodós WC. Van kézmosószer, EÜ-papír stb.

Udvaris hangú bemondó kedves utasként, korrekt információval köszönt. Megköszöni, hogy a vasutat választottam, és viszont akar látni járatain. Így van ez Debrecentől Budapestig.

Hasonló a helyzet Budapesttől Komáromig, de: nincs párnás, és a vicinális minden nagy, egyenes, kis és nagy, görbe fánál megáll. Udvarias, de recseg, a nem tudom milyen KFT bemondója, a MÁV-é helyett. A MÁV úgy elkényeztetett, hogy rossz néven veszem Biatorbágyon, nem láthatom – legalább kivetítőn -, Matuska Szilveszter, miként robbantotta éppen fel a viaduktot. Szőnyben egyenesen „sértésnek” veszem, amiért nincs kinn a peronon fogadásomra a Szőny-Nyirád – Halimba bányák egyesített rezesbandája. Vértesszőlősön teljesen lehangol, hogy „Samu” ősünk ennyire udvariatlan, miszerint nem integet bokáig érő, szőrös kézfejével istenhozzádot.

Még néhány „száz”, alsó és felső megállóhely, a recsegő Komáromot, a végállomást konferálja fel. Leszállok. Pardon, ki!

Fenyegetőn jön felém a felüljáró. A gonosz még feljebb is pöffeszkedi magát. Balomban a pilótatáskám – most adok hálát az égnek, nem hoztam el a teljes öltözőszekrényt -, jobbommal egy, befelé lihegve átkozódó nénikét segítek felfelé a lépcsőkön. A pihenőn megállunk. Vigasztalom a nénit: – tetszik látni, már csak másfél emelet. – Nem látja. Könnyező szemét törli. „Dunáról fúj a szél”, méghozzá gonosz hidegséggel! Fel- és átérünk. Búcsúzkodás, hálálkodás:

  Balra megleli, kedveském a buszmegállót – tényleg, állítólag távolsági és helyi járatok vesztegelnek a megállókban. Közben elmélázok, lehet a „néni” fiatalabb, mint én. Büszkén kihúzom magam, a táska meg a karom  nyújtja lefelé. Hogyne, amikor a kellékek is benne vannak a papramorgó társaságában.

A Busz-pályudvarról nem rí le első látásra, hogy az, ami. Nagy, poros tér. Majd, amikor az épület elé érek, tudom meg, az. Az, de a helyi járatú busz egy órája elment, a következő egy óra múlva jön. Egyébként is, hova akarok menni, kérdez a forgalmista asszony. Mondom:

  Kulcsár István utca 18, Kozenkow Kúria – összenéz a sok „vitéz” sofőr a forgalmistával, akiknek nem rémlik, hogy volna ilyen utca Komáromban, bezzeg a forgalmistának, igen:

   Menjen az, úr, itt, egyenesen felfelé, majd az utcasarkon balra, egészen a körforgalomig. Tartson jobbra. Elér egy benzinkutat, ott érdeklődjön! – Mutatom nekik a Netről letöltött térképemet, mintha a Burda szabásmintáját hajtogatnám az orruk előtt, olyan az eredmény.

Nekivágok, (nem is sejtem, hogy el fogok menni az Ilcsi lakótömbje előtt. Pedig mindjárt könnyebb lett volna a „pilóta”!) és mintegy fél óra múltán feltűnik a megmentő ÖMV felírat. Betérek a Shoping Room-ba.

  Igen, mögöttünk százötven méterre nyílik a Kulcsár utca. Ugye, így már meg tetszik lelni? – kérdi rosszallólag a kutas, mert a pilótatáskámat nem tankoltam fel kerozinnal.

Elérem. Felkapaszkodom az emelkedőn. Szerencsére a páros oldalban van járda.

A ház ura kedvesen fogad, én „csődítettem” ide a Toronylakókat.

  Már várják magát a barátai – mondja. Elnavigál a ház utcafrontjáról az udvar hátulsóbb része felé. Mutat egy lonccal befuttatott létrára, azon kússzak fel. Mögöttem ő is jön, megmutatja a szobámat, ami annyi négyzetméter, ahány két heverő, plusz egy harmadik.

Rivalgás: Szél Zsolt, Avi és a Kisslaki házaspár kerül elő. Nagy a kölcsönös öröm. Az örömködés után megvallom, baromi éhes vagyok, velük vagy nélkülük, de megyek valahová kajálni. Kozenkow úr a „közelben” lévő Pelikánt ajánlja:

 Csak mutassák be a reklámkártyámat, bizonyosan lesz hely!

A „Szél-járat” pontosan indul. A GPS majdnem rátalál a falánk „gödényre”, ami csaknem üres, nem kell a protekció. Gyors rendelés és kiszolgálás, gavallér fizetés, a „Szél-járat” máris röpít bennünket, kozenkowistákat a Monostori Erőd felé.

A GPS nem leli a Duna-part 1-et. Nem leli a Tasi út 2-őt sem. Fél négy körül mégis beverekedjük magunkat az erőd parkolójába. Balról bejön a képbe egy kis csoport, amiben Ilcsi, a háziasszonyunk is ott bandukol. Közben a nagyfőnök bennfentes biztonsággal húz el mellettünk kocsijával az erőd belső udvarába.

*

Az erőd díszterme historikus miliőt áraszt. Méltó keretét adja a rendezvénynek. Már csak a felolvasó délutánnak kell azt viszonoznia. Nem ilyen rendezvényekre koncipiálták Klapkáék anno a termet: nincs kihangosítás, viszonylag kevés a fény, van viszont ünnepélyesség, és tekintélyes távolság a belvárostól. Lassan összegyűlünk. Az erőd évszázad óta dacol az idővel, a program ehhez képest többször borul.

Attila-vezér elő is improvizálja az utolsó változatot. Ilcsi in vivo, hasonló módon indít, miután megtudja, kik lesznek a díjazottak. Invokációja magabiztos.

Magáról a felolvasó estről szóljon majd az Attila többször feljajduló videója, meg a másoké.

*

Vacsora a „Szalai-művekben”: svédasztal hüledezik hallva a fülsiketítő zenét, aminek a kissé később betoppanó Serfőző Attila sem örül tiszta szívéből. Kiadja jelszót:

  Gyerekek, minél később eszünk, annál meredtebb lesz a petrezselymes burgonya! – Bánatában felbontja az első flaska rozét.

Megrohamozzuk a svédasztalt. Ki-ki többször is. Rendelünk itókákat: a többség sört. Előkerül az „eiserne Reserve”: Vandrától berkenyéből, Avitól „manufakturális”, skót viszkiből, Szél Zsolttól valamiből – itt kérek tőle elnézést, ha tévedek! – tőlem körteágyas, három éves szilvából. Kijelentem: minden gyanakvó várakozás ellenére, mindenki életben maradt.

Amikor a korábbi ácsik ellenére is tovább bömbölő zene elhallgat, a magukat rekedtté filozofáló – túl kellett harsogni a zenét! -, Toronylakók Szél Zsolt direkt ide szánt kunsztjait csodálkozhatják végig (lásd a videóimat, ha sikerül felraknom őket a YouTube-ra).

Egy trupp/Gruppe  ( Ady Ágota+Tiva+Pásztor Attila) Horváth Pistával végleg távozik. Ennyivel is szegényebbek lettünk. Szólózok egy szörnyűt a Marica grófnőből. Puszilódzás, lassú elszéledés, feltehetőleg az attrakcióm hatására.

Angolosan én is távozom. Újra meglelem a benzinkutat.

Reggel újra talákozom kedves barátaimmal és Csokonai, valmint Jókai szellemével első ízben: házigazdánk a Komáromi Antológia vékonyka füzetét szorongatja a kezében. Kisslaki Lacika buzdítja a szállásadónkat: megérdemlik a benne található írások, hogy a 7torony szerkesztői „köszörüljék” rajtuk a nyelvüket. (ő nem így mondta, sokkal kedvesebben).

A következő nap, korán reggel találkozom Ilcsivel, megy péksüteményekért, a reggelihez, miközben az állomásra gyalogolok, illetve újra megmászom, lemászom a „Gólyahidat”.

 

Legutóbbi módosítás: 2020.02.12. @ 10:30 :: Adminguru
Szerző Csillag Endre 195 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.