Kemény fából faragták, egész létében boldog volt, mert nem tűzrevaló lett belőle, sem haszontalan léc, vagy gerenda, melyeknek ugyan van értelmük, de ki látja őket? Még a bútorokat is házfalak rejtik, nem úgy mint őt. Boldog, hogy letűnt – ahogy az emberek nevezték, retró – korokban, vidám gyereksikolyt fakasztott. Meg sem állt a nevetés, és gazdájával is sokkal közvetlenebb kapcsolatban volt. Akkor még kurblival tekerte, igaz mára megvénült mint ő maga, a fa körhintaló.
Régi időkben zsongásban nyüzsgött minden, egymás kezéből kapkodták ki, a “tessék, tessék, itt a körhinta, kedves, jó gyermekek”, szöveget harsogó, rekedtes hangú jegyárus kezéből a felpattanásra jogosítót. Mert a virgonckák, hozzá hasonló, boldog sorsú, még meg nem kopottan csillogó lakkozatú, gyermekvidító sorstársai körbe-körbe himbálóztak.
Már beleszokott az érdeklődés hiányába, csak néha-néha jött egy-egy nagypapa, akin szinte röhögött a kisgyerek, amiért ilyen ócska köznevetség tárgyává teszi.
Sandán jobbra-balra néztek, nehogy egy óvódástárs észrevegye, mert le nem mossa magáról a bélyeget. És akkor ráterült – mint az esőtől védő köpönyeg -, egy hatalmas, súlyos nyereg. Mellette morgolódott valaki, hogy ő lovagolni akar. Látott már lovat, ez itt biztosan az, de hiába pocsékolta a pénzét nyeregre, elméretezték. Nem baj, majd beperli a lovakhoz mit sem értőket. Előbb levette, majd még kétszer, háromszor rádobta a nyerget. Remélte, csupán tévedett, a musztáng majd rúg kettőt, hármat és megfelelő méretűvé puffad. Valahol egy rajzfilmben látott ilyet, de ez a kis szemét nem volt hajlandó.
A falovacska rugdosva nyerített volna, ha képes rá, de így csak szíve fadobogásában szenvedhetett. Valami hasonlót érzett, mint a megvilágosult négy éves gyermekek, akik „totál közröhejkeltőtőt” láttak benne. Egyszerre sajnálta a termetes eltájoltat, de nagyon mérges volt rá.
Megörült, mert valahonnan előkerült gazdája, akivel már akkor szerették egymást, amikor még hangszóróból bömbölt a zene és néha-néha két gyereket is ráültettek… Az volt az igazi élet!
Az öreg kitotyogott barakkjából és megkérdezte.
– Miben segíthetek uram? Ha semmiben, lesz szíves elhordani magát iszonyú méretű vadnyugati nyergével!
– Uram, ez ló, vagy nem?
Vonta, a nyerges Rózsa Sándornál is feketébben össze szemöldökét.
– Faló kérem.
– Ne hülyítsen! Jók az informátoraim, olyan csak Trójában létezik, vagy létezett… Már nem tudom… Hogy egy ilyen kis girhes?
– Nem eladó, ebből élek. Egyre rosszabbul hoz a kasszába, de már nem tudnék és nem is akarnék mást csinálni, összenőttem ezekkel a kis fapacikkal.
– Van cserecsikója?
– Három darabot tárolok, mert az idő szétette őket. Kopottak, fakók, olyan kis öregecskék, mint én magam is, itt magának motyogva. Látott volna harminc-negyven éve, eszébe sem jut idenyergeskedni!
– Mondja már az árát!
– Ismétlem, nem szeretném eladni…
– De most mondta, hogy van cserealkatrész, tehát mondjon egy árat nyugodtan, akár a csillagos égig.
– Tízezer – suttogta –, akarom mondani százezer… Pontosítok, ötszázezer euró…
– Megegyeztünk öreg, fogom és viszem!
– Hozok egy csavarhúzót, hogy szegénykémet kiszabadítsam fogságából, ha már ennyire megszerette…
Fordult, de még szeme sarkából látta, hogy ez a böhöm, tán százhúsz kilós lóanalfabéta, az érzelmek iskolájából kicsapódva, valami becsapódáson ügyködik. Ott felejtett nagykalapácsát, amit ő már alig bírt megemelni, fél kézzel felemelte és sújtott.
Az öreg sosem fogja megérteni mitől, de egy-két másodpercre visszafiatalodott és mint virtuóz kapus elhajította magát, úgy kapta el a levegőben célja felé zúduló kalapácsát. Nyolc deszka ment szét a padozaton. Igaz eltört a keze, de a hősködő, beijedve a botránytól úgy elrohant, mint a besózott mérgezett egér.
Az öreg, mielőtt orvoshoz ment volna kicsit még foglalkozott a kezével, megcsóválta a fejét, aztán csavarhúzót, kulcsot és egyebeket zsebre vágva simogatta meg a körhintaló fasörényét.
– Ne haragudj kisöreg, hogy ilyen olcsón oda akartalak dobni ennek a mészárosnak!
Ott ült a pódium szélén, és a ködbe borult világ esti fényeinél a kiscsikó kinyújtotta patáit, felemelte fafejét és belenyerítette az estbe, „köszönöm”, majd ismét kopottas facsikó lett, mint előbb.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Boér Péter Pál
