Vandra Attila : A szellem nyomában 5. A tízedik parancsolat

Nyomtatás

A tízedik parancsolat

Minden bűnügy egy dráma, és nemcsak az áldozaté. Rendszerint bizonyos értelemben az agresszor életútja, gyermekkora is tele van drámával, bár ez nem menti fel. Az áldozat sorsától elvakítva, az elkövetőét nem látjuk meg. Még a cinikus gonosztevő mögött is egy félresiklott emberi sors áll. Ám barátjával naponta szembenéző orvos esetében szó sem lehet cinizmusról. A baráti elvárás és a hivatás által diktált kötelességtudat között vergődött, majd bűntudatot érzett a fejleményekért. A legjobb barátjában, feleségében és imádott gyermekében csalódott férfi története is az, még ha megbocsátásra való képtelensége hozta egykori(?) családját tragikus helyzetbe. Isten nem ver bottal? Az asszony megcsalta ugyan, de a gyermeknek is miért kellett mindezért bűnhődnie? Csalta, vagy félrelépett? Furcsa módon büntet az Isten… Sok gazembernek elnézi tetteit, mások egy botlásért életen át vezekelnek.

— Megbűnhődték már mindannyian a múltat, jövendőt — csavarta ki Berényi gondolatban a szózatot. De megjárták már a Kálvária-dombot? Vagy még csak most kezdődik? Kovács István drámája biztos nem ért még véget. Hiszen le fogja tartóztatni. Ez az ember, ahogyan az orvos lefestette, nem követte volna el a betöréseket, ha nem derül fény a felesége hűtlenségére. Ám ha minden felszarvazott férj betörőnek állna… Vagy tényleg az orvosnak lenne igaza, és mégse ő tette? És egyáltalán él? Nem, nem, a DNS nem tévedhet.

Tulajdonképpen csak mások magánéletében vájkált, vajmi kevés hasznos információhoz jutott itt Pürkerecen. A megcsalt férj családjától való menekülése nem adott szálat a kezébe, merre keresse emberét. Csak annyit tudott meg, hol ne tegye. Itt biztos nincs. Még egy emberrel nem beszélt, a másik barátjával, de hát mit tudhat Bíró Károly, amit az orvos nem? Ha az már érthető, miért nem akarta többé látni családját, se az orvost, aki titkolta előtte felszarvazását; az kevésbé, miért szakította meg a kapcsolatot másik barátjával is? Rendben, beszél vele, ezt megtudja. S mit érne vele? Az nem fogja előre vinni a nyomozást. Még mindig ott tart majd, tudja, miért ment el hét éve, de azt nem, hova. Sepsiszentgyörgy, az a következő úti cél, ott kell nyomoznia utána, bár ez még mindig tűkeresés a szénakazalban.

Beült autójába, majd lassan haladva elindult. A templomból egyre csak jöttek ki az emberek, mentek át az úton, rendszertelenül. Az átkelőkre várva rápillantott a tornyos épületre, melyen ezt állt: „Erős vár a mi Istenünk.” Minden barcasági evangélikus templomon ezt írja, bár a csángók nem építettek vártemplomokat, mint a szászok. „Erős vár a mi Istenünk…” — ízlelgette a kifejezést, amely mintha üzent volna neki. A falusi ember vallásos, s kötődik egyházához. Egy olyan ember, mint amilyennek jellemezte az orvos Kovács Istvánt, nem mulasztotta volna el az egyházi járulékot kifizetni. Ha „átköltözött”, akkor arról a lelkész értesült volna, hiszen előbb ki kell jelentkeznie egykori egyházkerületéből. Hirtelen gondolt egyet, majd leparkolt, kiszállt az autóból, de csak egyetlen lépést tett a reverendás férfi felé, aki a templomajtóban búcsúzott egyik hívétől. A következő pillanatban meggondolta magát. Ha tudott volna valamit róla, nem tanúskodik halottá nyilvánításakor. Berényi hadnagyot, vagy Berényit, az embert érdeklik a további részletek a hét évvel ezelőtt lejátszódó eseményekről? Titoktartás? Az evangélikusok nem gyónnak, de a protestánsok lelkésznek nevezik az isten szolgáit. Valamikor ők látták el a falu pszichológusának a szerepét. Sok mindenről értesültek, ha nem is annyira jól informáltak, mint a gyóntató katolikus papok. Vitte előre a kíváncsiság, de a józan esze megálljt parancsolt. Már épp fordult volna vissza, amikor Bíró Károly tiszteletes meglátta a belügyminisztériumi rendszámú Dácia Loganból kilépő, és felé tartó férfit. Elnézést kért beszélgetőpartnerétől, majd a nyomozóhoz lépett.

— Hadnagy úr? — nézett a rendőr szemébe, ellenőrizni, helyes-e a feltételezése, és tényleg vele van dolga. — Igaz a hír? Kovács Pista él?

Hangjából a hitetlenkedő remény szűrődött ki.

— Igen — tűnődött el a rendőr, vajon ki értesíthette? Aztán meglátta Anna szomszédasszonyát, amint öt-hatfős hallgatóságának mesélt valamit. „Aha…” — tette hozzá magában.

— Gondolom, engem keres… — Kimért udvariassága mintha azt sugallta volna: „Legyünk túl rajta.” — Fáradjon az irodámba — mutatta az utat.

Berényi előérzete nem csalt. Kovács István se személyesen, se írásban nem kérte áthelyezését más egyházkerületbe.

— Mennyire vallásos?

— Buzgón vallásos, imádkozó, bibliaolvasó típus nem, az biztos. Ám az ellenkezőzőjét se lehetett állítani róla, bár akadtak kételyei. Sohasem tagadta Isten létezését, csak a mindentudó-mindenhatóságával gyűlt meg a baja. Idézzem: „Nem tudom, milyen az Isten, de más, mint amiként ti lefestitek…” Ebben a meggyőződésében nem lehetett megingatni. Ennek ellenére gyakran hivatkozott bibliai idézetekre. Más vallását, hitét tisztelte, bármilyen is legyen az, akár istentagadó is, de kikérte magának, hogy őt ateistának nevezzék. Sohasem maradt el az egyházi járulék fizetésével, s ha ilyesmi szóba került, Reményik Sándort idézte:

 „Ne hagyjátok a templomot,

A templomot, s az iskolát…”

— Akkor elég furcsa, miért nem kérte áthelyezését. S ön ezért gondolta halottnak. De egy dolgot nem értek. Felesége megcsalta, a lánya nem az övé. Orvos-barátja tudott erről, benne is csalódott. Látni sem akarta őket többet, hallani sem akart róluk. Inkább lemondott az ingyenes orvosi ellátásról is. Bár fura, még kapok rá magyarázatot. De az egyházzal, és a másik legjobb barátjával miért szakította meg a kapcsolatot?

A lelkész meglepett arcát látva, Berényi azonnal rájött olyan információt adott tovább, amelyeket csak a doktor tudhatott, s ezzel hozzájárult a szakmai titoktartás megszegéséhez. Ha más is tudhatott erről, s a pletyka szájára vette, akkor az orvosnak nem kellett volna titkolnia többé. Jó lett volna visszaszívni a kérdést, de már nem lehetett. A lelkész viszont fölöttébb furcsán reagált. Nem kérdezett rá „Megcsalta, és a lánya nem a Pista gyermeke?? Ezt honnan veszi hadnagy úr?” Arca nem annyira meglepetést, hanem inkább rémületet tükrözött. Végül arcát a kezébe rejtette, mintha szégyellne a szemébe nézni.

— Szent Habakuk! — futott ki Berényi száján.

A továbbiakban meg se tudott szólalni. Végül Bíró Károly bújt elő tenyere rejtekéből. Nagyot sóhajtott, majd rákérdett:

— Andris… Bálint doktor ugye nem mondta?

— Nem. S a többit sem. Az orvosi titoktartásra hivatkozott. Ám én rájöttem. A falu hogyhogy nem?

— Nem Andrisék látták utoljára. Ketten is felismerték másnap hajnalban. A földjén volt egy kis kunyhó, ősz fele sokszor ott aludt, mert a környékbeli romák lopják a terményt. Egy roma lánnyal jött elő a kunyhóból, majd elmentek Bodola felé. Ő a lány vállát átölelte. Többet nem került elő. Azt vette a szájára a pletyka, Kovács Pista egy cigánylányért hagyta el családját.

— Ezért kurvapecérezte Kovács Anna… — motyogta félhangosan a nyomozó, de a lelkész meghallotta.

— Önámítás… Tudta ő az igazi okot. Ha kiderül, őt vetik meg, így viszont mindenki a pártjára állt, és sajnálta. Addig játszotta az áldozatot, amíg maga is elhitte. Benne volt ebben a sértett nő gyűlölete is: ennyire könnyen megvigasztalódott, s méghozzá egy cigánylánnyal…

— Kovács István miként jött rá annyi év után, hogy Tímea nem az ő lánya?

— A gyermeknek hipofoszfatémiája van. Ez egy öröklődő betegség. Pista csak későre tudta meg, ez egy X kromoszóma által közvetített domináns genetikai betegség. Másképpen közvetítődik, mint például a vérzékenység. Azt is az X kromoszóma közvetíti, de a hibás gén recesszív, vagyis rejtett marad, ha van egy egészséges párja a szervezetben. Így a nők nem betegednek meg, de közvetítik utódaiknak. A hemofiliát közvetítő beteg génnel rendelkező férfiaknak nincsen egészséges X kromoszómájuk, így megbetegednek. A beteg gént pedig fiú utódaiknak nem, csak lányutódaiknak közvetítik. A hipofoszfatémia, mint mondtam nem recesszív, hanem domináns. A hibás gén hordozója nemtől függetlenül beteg. A nők bármilyen nemű utóduk felének közvetítik a betegséget, a férfiak kizárólag lányutódaiknak adják át, de mindegyiknek… Valaki csak akkor lehet beteg, ha egyik szülője az. Kovács Anna egészséges, maradt tehát az apa… Egy valakinek van még ilyen baja a faluban… Pista pedig a felnőttkori kanyaró következményeként heregyulladást kapott. Andris próbált kíméletes lenni vele, és azt mondta neki, ha gyermeke lesz, az csodával határos. Én meg azzal biztattam, higgyen a csodákban. Imádkozzon. Hátha… Ez még azelőtt volt, hogy…

A lelkész hangja elakadt, ismét kezébe temette arcát. Látszott rajta, mennyire fájdalmas az emlékezés, ugyanakkor végre kiönthette a lelkét. Beszélhetett végre egy húsz éve magába fojtott titokról.

— Anna és Pista már rég próbálkoztak a gyermekvállalással. Sikertelenül. Andris a fertilitásközponthoz irányította őket. Mindkettejüket kivizsgálták. Annánál minden rendben találtak. A Pista spermogrammja aztán rámutatott, nem is az asszony a hibás a meddőségért. Az ondójában kevés a spermium, s még azok közt is kevés a mozgóképes. Mindketten nagyon elkeseredtek. Nálunk fordítva volt. Én már felvetettem a feleségemnek az örökbefogadás lehetőségét. Nagyon összevesztünk. Azzal vádolt, én leírtam, mint nőt. Aztán kiderült, mitől félt. Egyrészt attól, hogy más gyerekét nem lesz képes igaz anyaként szeretni, de a még nagyobb probléma barátnőjének az esete. Örökbe fogadtak egy szülészeten hagyott gyermeket. Azt mondták, egy nagyobb már lelkileg sérülten kerülne hozzájuk. Aztán a gyermekről kiderült, beteges, szellemileg visszamaradott… Megtudták, igazi szülei alkoholisták. Úgy nevezik a betegséget: alkoholista anya tünetegyüttes. A terhes nő alkoholfogyasztása miatt a gyermek károsul. Félt, mi is úgy járunk. Én is elteltem saját fájdalmammal, nem igazán tudtam rá figyelni. Többször összevesztünk, mindenféle jelzővel illetett. Akadt eset, amikor az lett a vége, külön szobában aludtunk. Ebben a hangulatban voltunk, amikor Kovácséknál is beütött a mennykő. Pista csak legyintett a vigasztalásomra, de feleségének szöget ütött a fejébe. Anna átjött egyik nap, amikor feleségem is, Pista is dolgoztak. Elpanaszolta fájdalmát, s azt kérdezte tőlem, miért büntette meg őt az Isten? Elmondta, mennyire vágyik egy saját gyermekre, és hát kinek panaszolja el, ha nem nekem, aki át tudom érezni… Bort töltöttem, s nekem is megeredt a nyelvem… Majd ismét töltöttem… Hiába takarózok azzal, ő eszelte ki. Kettőn állt a vásár, és én kötélnek álltam. Pista is boldog lesz, Anna is, és végeredményben nekem is lesz egy saját gyermekem. Kegyes hazugság, és a cél szentesíti az eszközt. Már aznap este megbántam. Lelkiismeret-furdalás gyötört, de nem mertem bevallani. Szerettem a feleségemet, s a barátomat se akartam elveszteni. Hiába imádkoztam, e bűnnek ne legyen gyümölcse. Anna pedig nem gondolta meg magát, megtartotta. Pista pedig határtalanul boldog volt. Rajongva mesélt Anna állapotáról, aztán ki volt a világon a legbüszkébb apa? Isten pedig nem ver bottal. Nekem kellett kiállnom a szószékre, és beszélni a tízedik parancsolatról. Meg kilencedikről és a hatodikról… És nekem kellett szembenéznem a feleségem és barátom bizalmával. Válaszolnom kellett, amikor Pista azzal provokált, a gyermek rá, vagy Annára hasonlít jobban. S ez még hagyján. Tímea az én vérem, rendszeresen láttam, s nem mondhattam neki: „Gyere Apukához, öleljelek meg!” A legtöbb, amit megtehettem, időnként játszottam vele, kényesen ügyelve, ragaszkodásom ne legyen feltűnő. Én vagyok az apja, de ő legjobb barátomat szólította Apunak, a fülem hallatára.

— Nem sikerült ezt feldolgoznia?

— Teltek az évek, s Pista apai örömét látván a lelkiismeret-furdalásom egyre csökkent, csak a „lányom” látványa tépte fel néha-néha a sebeket, főleg, ha nem értettem egyet nevelési elveivel. Úgy viselkedett vele, mint önmagával. Szigorúan. Én engedékenyebb lettem volna… Aztán az Isten nem nézte jó szemmel lelkiismeretem „elalvását”. Pista megtudta az igazságot.

A lelkész nagyot sóhajtott, szünetet kellett tartania. Homlokát összekulcsolt öklére helyezve hallgatott egy ideig, a nyomozóban pedig volt annyi tapintat, nem zavarta meg.

— Én már csak másnap értesültem, mi is történt. Andris találta meg az árokban, magukhoz vitte. Felesége furcsállta egy kicsit, miért nem haza viszi. Annát telefonon értesítette, ne aggódjon, megvan, csak részeg. Erősen másnaposan tért magához. Amíg Andris felesége a rendelőbe telefonált, ő köszönés nélkül elment.

— S senki sem látta többet…

— Kivéve a szomszédját, Szász Jóskát, és egy roma asszonyt, akik látták a távolból másnap reggel a földjén levő kunyhóból egy roma lánnyal elmenni.

— Ki az a lány?

— Jóska még sohase látta, ám Budi Ilona felismerte. Nem az itteni roma közösség tag… ja.

A lelki fájdalom ismét úrrá lett rajta. Amikor megszólalt, visszatért a beszélgetés eredeti fonalára. A hadnagy hagyta, hadd öntse ki a lelkét.

— Anna, már amikor meghallotta, hogy Pista berúgott, azonnal rájött honnan fúj a szél. Ám a roma lány hallatán kiakadt. Nagyon sértette női hiúságát, mert csak úgy, hipp-hopp megvigasztalta magát. Aztán kiderült, a bankszámlájuk is üres. Egy életen át háztartásbeli volt. Pista dolgozott, elég jól keresett, megdolgozta a kis földjüket is, de az nem tartott el egy családot. Anna szülei heten voltak testvérek, Pista városon született. Nehéz napok következtek számukra, amíg munkát nem talált. Ketten, Andrissal segítettük. Őt is mardosta a lelkiismerete. Amiként Pistát ismertem, sejtettem, nem jön vissza, de vajon mi lett vele? Utoljára az árokba itta magát. Megtudtuk, másnap reggel is vett egy üveg vodkát a boltban. Teltek a napok, a hetek, aztán jött Andris a hírrel, Pista nem biztosított többé… Csak nekem mondta el. Eleinte még próbáltuk elaltatni a bennünk megbújó vészmadarat, de amint telt az idő, egyre bizonyosabbá vált előttünk, meghalt. Megöltem legjobb barátomat… — Könny szökött a szemébe.

— Él… Igaz, hogy…

— Nem tudom elhinni… nem követhette el azt, amivel vádolják. Ha igen, én taszítottam le a lejtőn. Tímea is erősen megszenvedte. Azelőtt való nap, hogy barátom elhagyta családját, csúnyán összevesztek. A gyermek kamaszodott… Miután elhagyta őket, a kislány azt hitte, miatta ment el, mert ő rossz volt. Nehezen lehetett megfelelni Pista elvárásainak. Ő is beleesett abba a hibába, mint sok szülő: saját, be nem teljesített álmait utódai által akarta megvalósítani. Mi ketten Andrissal egyetemet végeztünk, ő nem… Hiába próbáltam „barátilag” erre felhívni figyelmét.

— Beismerhette volna az eset után…

— Szkülla és Kharübdisz közé kerültem. Szerettem feleségemet, aki nem szolgált rá e csalódásra, mindig megbízott bennem. Őszintén féltem a gyermek reakciójától is, elutasításától. Vajon mi rosszabb egy kamasznak, ha apja elhagyja, vagy megtudja, egy életen át átverték? Pista e hazugságot nem bírta feldolgozni. Vajon elfogadott volna apjának? Ha előkerül egy apa, akit sohasem látott, az egy dolog, de ha kiderül, valaki tizennégy éven át titkolta előtte? Kamaszkorban kezdjek beleszólni az életébe? Még egy „igazi” apának is megtépázódik a tekintélye ebben a korban. Ráadásul Tímea Pista nevelése. Ő sem tud megbocsájtani, főleg a hazugságot nem. Édesanyjában is csalódott volna… Pürkerec nem város, hanem egy falu. Annának se lett volna könnyű, nem nézték volna el neki egykönnyen, hogy játszotta a mártírt éveken át, miközben… Nekem pedig mennem kellett volna innen. Kinek kell olyan lelkész, aki… Végül Anna döntött. A titok maradjon titok. Nem szeretjük egymást, s a falunak is szüksége van egy erkölcsi tartású lelkészre…

— S most jobb, ha Tímea majd megtudja, vélt apja egy bűnöző? — akarta kérdezni Berényi, de végül ajkába harapott.

Kopogtattak, de már nyílt is az ajtó. Egy ötvenegynéhány éves őszülő nő lépett be.

— Szia, mit keres az a belügyminisztériumi rendszámú… — nem fejezte be a mondatot, mert meglátta a lelkész könnyes arcát, és a férfit is, akit első pillanatban az ajtó eltakart előle. Ijedten kérdezte: — Valami baj van?

— Berényi hadnagy vagyok, a csíkszeredai rendőrség nyomozója. Egykori barátjuk, Kovács István él, ám sajnos utána nyomozok. Többszöri betöréssel gyanúsítjuk. Férjét kissé felkavarta, amikor megtudta, halottnak hitt egykori barátja él, de rossz útra tért. 

— Az nem lehet… Pista? Betörő? Kizárt — kételkedett az asszony.

— Sajnos nem. Én nem is zavarok tovább — fordult a férjéhez. — Köszönöm közreműködését. Ha esetleg még megmondaná, hol találom meg Budi Ilonát? Nem valószínű, bármi hasznos információval tudna szolgálni, de meg kell próbálnom.

A cím birtokában kilépett a parókia épületéből, azon gondolkodva, helyesen cselekedett-e amikor falazott a lelkésznek. Ha a későbbiekben kiderül, cinkosává válik. Eh, tulajdonképpen nem hazudott… — altatta el bűntudatát. Beült az autójába, elfordította a slusszkulcsot, végül meggondolta magát, és a tatrangi őrsre hajtott. Jobb, ha egyenruhás kísérettel megy, még ha Budi Ilonát nem is vádolja semmivel. Igaz, Pürkerec nem Garcsin, de… Akadt már eset a történelemben, amíg letartóztattak egy tolvajt egy roma telepen, kővel betörték a ház előtt parkoló rendőrautó ablakát… Két egyenruhás kíséretében folytatta útját. Az elővigyázatosság annyiban bizonyult jogosnak, hogy a kocsijukat perceken belül purdék hada vette körül, néhány felnőtt is csatlakozott hozzájuk. Tisztes távolságból figyelték, kit fognak letartóztatni.

Budi Ilona elég nehezen fogta fel, nem vele van bajuk. Meg se hallotta, mit kérdeznek a rendőrök, csak nagy szájjal magyarázta a bizonyítványát, nem követett el semmit. „Na, ez nem jó bevezető, ha együttműködését meg akarjuk nyerni…” — mérgelődött Berényi. Előérzete nem is csalt, Budi a roma nő azonnal tagadni kezdett. Ő nem látott semmit, senkit…

— Asszonyom, ismerte Kovács Istvánt? Azt, aki hét ével ezelőtt eltűnt? Akit halottnak nyilvánítottak? Azt gyanítjuk él. Őt szeretnénk megtalálni. Kérem, segítsen. Szóval ugye ismerte?

— Igen, tőlem vette a málnát… — vallotta be kényszeredetten.

— Tudom, ön látta utoljára a falubeliek közül. Felismerte a lányt is, akivel együtt látta. Tudom, nem közösségük tagja. Mit tud róla? Ha megtalálnánk a lányt, talán megtalálnánk Kovács Istvánt is. Fogja már fel, egy ezelőtt hét évvel történt esetről van szó. Nem vádoljuk semmivel. Ki az a lány?

— Azt kereshetik… Peştele[1] Petrică is próbálta megtalálni — szólta el magát.

— Börtönben van — nézett Berényire Cristian. — Emberkereskedelem, kerítés, stb. Elég nehéz volt rábizonyítani, mert senki sem mert tanúskodni ellene. A szomszéd házban lakik.

— Mondja el, mit tud róla? Mármint a lányról — vallatta tovább a hadnagy.

Dacos hallgatás volt a válasz.

— Petrică a börtönben van, nem árthat önnek. Egyébként se őt keressük. De felkereshetem, és szólhatok neki, öntől tudom, ő is ismeri a lányt… — zsarolta meg a nyomozó.

— Radának hívták, tizenöt-tizenhat éves lehetett. Árvaházból szökött meg. Petrică területén koldult… Hazahozta, és be akarta avatni a „szakmába.”

— Akarta… Tehát, nem sikerült?

— A lány ellenkezett, tökön rúgta, és elfutott. Petrică, miközben utána szaladt, kificamította a bokáját, így nem érte utol. Aztán emiatt hetekig rajta nevetett az egész cigánysor… Ha bosszantani akarták, Radáról érdeklődtek nála. Már aki merte…

— S ön, amikor meglátta, szólt neki…

— Utána küldött néhány legényt, de nyoma veszett — tért ki a roma asszony a válasz elől. Többet nem lehetett kivasalni belőle. Bár lehet nem is tudott többet. Berényi már távoztukban mondta Cristiannak:

— Ennek se füle, se farka. Egy cigánylány megszökik az árvaházból. Nem akar prosti lenni, elfut. Másnap találkozik egy férfival, akit megcsalt a felesége, és vele tölti az éjszakát, sőt összeölelkezve mennek el…

— De az a név… Rada… Nem túl gyakori. Körülnézhetsz az árvaházakban… — adta az ötletet Cristian. — Sok kamaszt vissza-visszavisz a rendőrség oda, ahonnan megszöktek.

— Aztán újra lelécelnek… De ez is egy támpont.

[1] Peşte = szó szerinti fordításban: hal — románul. A „peşte” — hal kifejezést tolvajnyelvben a prostituáltakat futtatókra, a kerítőkre használják.