Senkit sem látott a hajnali, havas utcán, mégis óvatosan, szinte lábujjhegyen osont, fél ötöt mutatott otthon az ócska vekker. Vacogott a hideg szélben, félig még aludt. Az iskola nyolckor kezdődött, elég lett volna hétkor felkelni, de hát…
Úgy beszélték meg, hogy az anyja két nagy szatyorban kiteszi a tüzelőt az „A” épület sötét, bolthajtásos kapuja alá, a fal mellé. Csak az a dolga, hogy gyorsan eltűnjön vele, haza vigye az üres utcán, és még visszafeküdhet egy keveset. Ha az iskolából majd egyóra felé hazaér, otthon már jó meleg lesz. A nagyobbik szatyorba tojásbrikett, a kisebbikbe szorosan egymás mellé gyömöszölt aprított fa lett elkészítve, így volt tegnap is, tegnapelőtt is. Már öt napja cipelte hajnalonként, még a mai szállítmány, és hét végére is kitart a meleg, aztán elseje után talán telik saját tüzelőre is. Az anyja takarítónőként dolgozott a Vegyépszernél, nem messze a lakásuktól. A hajnali befűtés is a feladata volt, ő kérte el a kulcsokat hozzá az éjszakai portástól, és begyújtás közben aztán megkészítette az otthoni tüzelőt is.
Az úgy négyszáz méter távolságból hamar odaért, szerencsére nem találkozott senkivel. Havas eső esett. A sötét kapualjban, a kitárt ajtó mögött már készen várta a szállítmány, nagy levegőt vett, tudta nehéz. Meggörnyedve cipelte a sötétben, és félúton a Baltazár utcánál letette, kicsit pihenni. Akkor szólt rá a rendőr, aki ott várt rá.
— Hé, mi van a szatyorban?
A rémülettől szinte elájult, meg sem tudott szólalni.
— Na jó, majd én megnézem. Ezt a Vegyépszertől hoztad?
Nem mert felnézni, eleredt a könnye.
— Igen.
— És tegnap is? Tegnapelőtt is?
— Igen.
— Most bemegyünk a Kapitányságra, felvenni a jegyzőkönyvet. Indulás!
Szipogva indult el, egyre távolabb az otthonától, a meleg ágytól, fel a Baltazár utcán, botladozva a nehéz súly alatt. Egy lebukott tolvaj, akit a becsületes társadalom megvet, akinek most, íme, eljött a világvége.
— Na, ne szerencsétlenkedj, add ide, majd én viszem. A fenébe is, de nehéz! Szedd a lábad, ne mondjam kétszer!
Jó lett volna sokáig-sokáig bandukolni szégyenével, sosem érni el a Rendőrségre, de hamarosan jókorát csapódott a hátuk mögött az ajtó. Az ügyeletesnek fülig szaladt a szája.
— Szia, Péter, nem véletlenül keltél hajnalban, öregem, ekkor bűnözőt fogni!
Péter morgott valamit, aztán az első emeleten találta magát egy kicsi szobában. Péter rendőr papírt fűzött az írógépbe.
— Ülj már le, ne állj olyan szerencsétlenül ott! Lyukas a cipőd, tudtad?
— Ühüm — szipogta.
— Nincs másik?
— Nincs.
— Hány éves vagy?
— Kilenc.
— Akkor iskolába kell járnod, nem hajnalban szenet lopni. Ahogy Lenin elvtárs is mondta — mutatott a feje feletti képre — tanulni, tanulni, tanulni. Érted?
— Értem.
— Tanulni kell, egy tolvajból sohasem lesz semmi. Tehát tudod mi vagy?
— …
— No, tudod, vagy nem tudod? Ne szipogj!
— Egy tolvaj.
— Milyen tolvaj?
— Fázós.
— Nem. Széntolvaj. Nincs tüzelőtök?
— Nekünk arra nem telik.
— Hányan vagytok?
— Anya, meg három testvérem.
— Meg te.
— Meg én.
— Az öt.
— Az öt.
— Hm. Ferikém, kapcsold a Vegyépszert. Halló, Bézárt hadnagy a Rendőrségről. Az Igazgató elvtársat kérem… Halló Kosik elvtárs? Ahogy megbeszéltük, elkaptam a srácot. Két szatyorban valami régi újságok vannak nála. Milyen újságok? Valami régi Vegyipari közlöny. Meg Népszabadság. Nem jelentékeny mennyiség. Azokat elkérte a Kovácsné? Aha. Hát akkor elengedem a srácot, nincs mit intézkedni, köszönöm.
Kivette a papírt az írógépből, széttépte, bedobta a szemétkosárba, ő közben kicsire húzta össze magát a széken.
— Na, tünés öregem, irány haza! Vidd a Népszabadságjaidat is. Ne is lássalak többé! Úristen, ne szerencsétlenkedj, még megszakadsz. Inkább segítek.
— Maffiózó – röhögött Bézárt nyomozóra az ügyeletes, kifelé menet.
— Kuss, semmit se láttál. Délben jövök.
Az anyja már otthon volt, mikor a hadnaggyal a lakáskapuig értek, a rendőr letette a kapu elé a szatyrokat, és fütyörészve tovább ment, csak biccentett, nem is köszönt.
Az anyjának elmondta mi történt, az megnyugodva sóhajtott, a szatyrokat betette a kamrába.
— Hú, de átázott a nadrágod! Most hogy mész iskolába?
— Én inkább nem mennék ma, úgy is szombat van. Hagy maradjak itthon.
— Jó, majd beírok valamit az ellenőrzőbe, mondjuk tegnap elrontottad a gyomrod.
— Téliszalámival.
— Ne szemtelenkedj! Nekem vissza kell még menni, de tudod mit? Van itthon egy kis lisztem, szaladj el a vasút mellé, a diófákhoz. Biztosan össze tudsz szedni pár kiló diót, csak meg kell kaparni a havat, ott vannak alatta. Aztán mire hazajövök, pucold meg, jól befűtünk, és csinálok egy nagy fazék dióstésztát. Rendben?
Dideregve cammogott a vasút felé, útközben megfogadva, hogy ha majd felnő, a szomorú gyerekkoráért mindenki megkapja a magáét. Úgy fenékbe lesznek rúgva, mint a pinty! A Vegyép igazgató, a tanárok, a rendőrök, a Lenin, mindenki.
Talán csak Bézárt hadnagy nem.
Legutóbbi módosítás: 2012.12.14. @ 14:31 :: Torjay Attila