M. Laurens : Ó UTCA

Nyomtatás

Ó UTCA

Városom szívében eldugva, megbújva,
Lelkemben sárguló fényképpé vált ez utca…
Sikátorként sötét, csendes, unottan-álmos,
tábláján csak ennyi áll, „Ó utca, Terézváros”

Napsugár nem látta soha egy percre,
járdaköveit a napfény sohasem érhette.
A dohszag az orrot azonnal megcsapta,
málladozó halál várt a csupasz falakra.

Pikkelyekben hulló ős vakolat alatt,
köszvénytől szenvedő hajlott alak haladt.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.

Kezében két szem krumplit szorongat,
a foszló, seszínű, rossz szatyorba dobva,
így himbálózott a sáros, göthös gumó,
kicsiny nyugdíjából ma ennyire futotta.

A rozsdás eresz remegve, kínlódva nyikorog,
galambok bújnak össze benne, begyük korog.
Lábatlan koldusként kúszik a nyálkás pára
a belső udvarban korhadó, torzó porolófára.

Csigalépcsők nyögve körbekapaszkodnak,
félig elrozsdálltak, félig már foghíjas holtak.
Görcsös támfák erőlködnek sírva, nyöszörögve,
hogy a büszke múlt emléke ne dőlhessen össze.

Nagy sokára a sötét végre betakar mindent,
a sok régi kacatot és semmit sem érő kincset,
kigyúlnak a lámpák itt-ott, árvákként elveszve,
koszos-sárgán hunyorognak, fényüket vesztve.

Csend van. A némaság marokként fojt mindent,
senki sem nyomja meg a kopott kapukilincset.
Alszik az Ó utca, hintót álmodik és elé táltost.
Elfelejt álmában mindent … elfelejti a várost!