Vandra Attila : Nősülni nehéz 5/4. Isten áldd meg…

Nyomtatás

A nő csak azt látta, hogy a férfi annyira dühös, amihez hasonlót sokéves gyakorlata során még nem tapasztalt. A hangoskodásra azonnal megjelent egy negyvenöt év körüli vöröshajú férfi, kiről messziről lerítt ír származása. Először a szóhoz se jutó beosztottjához fordult, érdeklődje meg az indulatok okát. Ő szinte sírva magyarázkodott, egyszerűen nem érti, mi történt, hiszen a férfi kérdésére, milyen iratra van szüksége a lányának a házasságkötéskor, csak annyit válaszolt: „Iratok? Minek? Hiszen aláírják, nem?” Erre pedig a férfi kiborult, anyanyelvén kiabál és láthatóan káromkodik, de egy szót sem ért bel?le.

      — Valami baj van, uram? A hölgy megsértette valamivel?

      — Mi történt, Apu? — érkezett meg Nórika is. Hangjára elhallgatott, és akkor jutott el tudatáig a főnök kérdése is. Amint körbe pillantott, mindenki őket nézte. Az ijedt hivatalnok Nórikának kezdte magyarázni a bizonyítványát, ő csak annyit válaszolt…

      — Bocsánat… — jött meg a Dániel hangja. — Semmi probléma… Illetve van, csak nem a hölggyel…  hanem a magyar bürokráciával… A hölgy udvarias, kedves és szolgálatkész… Csakhogy én… — foglalta össze néhány szóban a kálváriáját.

      A férfi udvariasan végighallgatta a történetet, miközben furcsán nézett.

      — Biztos jól érzi magát? — Az igenlő válasz után pedig Nórikához fordult súgva: — Ne hívjak orvost édesapjához? Szokott még máskor is hallucinálni?

     — Apu nem hallucinál. És az a történet szóról szóra igaz.

      — De nem értem, mire kellett ott a születési anyakönyvi kivonat a házassághoz? Ha kétely merül fel a személyével kapcsolatban, miért nem elég a személyi igazolvány? És még az is mire kell? Ki akarna más helyett megnősülni? És az aláírás miért nem elég?

      — Jó, hagyjuk, ott így van, és kész. Az nem Aotearoa-Új-Zéland. Akkor megkaptuk az előjegyzést? Apu, ne tartsuk fel őket, mások miattunk várnak.

      Már megtettek két lépést a kijárat felé, amikor Dániel visszafordult, és hitetlenkedve még feltett egy kérdést. Ami biztos, az biztos.

      — És olyan tanúsítványra sincs szükség, amely azt igazolja, a magyarországi jog szerint a házasságnak nincs akadálya? A lányom magyar állampolgár.

      — Nem. Minek az?

      — És akkor mi is összeházasodhatnánk a menyasszonyommal? Mindketten magyar állampolgárok vagyunk? Csak turistaként tartózkodunk itt — hitetlenkedett Dániel. A kérdést tréfának szánta, de a férfi komolyan válaszolt.

      — Miért ne?

      — Akkor mégis dupla esküvőt tartunk — vonta le lánya a következtetést. — Már ha Ancsának nem lesz ellene kifogása.

      — Apa és lánya? Közös esküvő? — mosolyodott el a hivatalnok. — No, ez érdekes, ilyen esetünk még nem akadt.

      Ancsa nem akart hinni a fülének. Sok víz lefolyt a Dunán, és sok minden történt azóta, hogy a két nő felháborodott a közös esküvő ötletére. Dánielnek feltűnt, Arana nem tartja szenzációnak. Hirtelen leesett a tantusz.

      — Ugye ezt ti már rég tudjátok? — nézett szúrósan a szemébe, mint egy vallató detektív.

      — Meglepinek szántuk… — ismerte be Nórika. — Mondtam nektek, ez itt más világ. Aotearoa-Új-Zéland világelső abban, hogy itt a legkisebb a korrupció, ezért nem kell akkora bürokrácia.

      — Vagy azért kicsi a korrupció, mert nincs bürokrácia… — jegyezte meg epésen az apja, miközben azon tűnődött: az ország fehér lakosságának nagy része deportált bűnözők és kalandorok leszármazottja, az őslakosok pedig „kulturálatlan” kannibáloké.

      S ha még lett volna kétely afelől, hogy „de hát aláírják, nem?”, Arana elövette az autó irattartójából az adásvételi szerződést. Egy kitépett füzetlap hátára firkantva. Aláírva.

      A képekről és internetről ismert, háncsból és fából készült, faragásokkal díszített maori ház helyett egy Rózsadombra illő villa előtt álltak meg, mely jobban illett Arana nyakkendős kinézetéhez, mint a fényképekről ismert ta mokoval díszített félmeztelen, maori harcosokhoz. A Heke család udvarán két zászlót lobogtatott a szél. Egymás mellett lengett Aotearoa-Új-Zéland és Magyarország zászlaja. Ez még Nórikának is meglepetés volt, hiszen azóta kerültek oda, miután Aranaval elindultak. Amint a házba léptek, felcsendült az „Isten áld meg a magyart…” Földbe gyökerezett lábbal hallgatták, kicsordult a könny a szemükben. Máskor, ha megszólalt, mindig énekelték is, most a meghatódottságtól torkukra forrott a szó.

      — Isten hozott benneteket! Remélem nem sértettük meg ezzel, de nem tudtuk, milyen magyar zene illik ilyen alakalomra, és az önök himnuszának a kezdősora… God bless Hungarians…

      A kis hároméves Hahana, mint később kiderült, ugyan angolul nem sokat tudott, de a „national anthem” (himnusz) kifejezésre felkapta a fejét. Egyébként is miféle dolog, nem őrá figyel mindenki! Énekelni kezdett tehát:

      — „E ihowa Atua, O nga iwi! Matoura…”

      — Az Aotearoa-Új-Zéland himnusza — súgta oda Nórika. — Először mindig maori nyelven hangzik el.

      Megvárták, amíg a kislány befejezte produkcióját, megtapsolták, de bármennyire szeretett a figyelem központjába kerülni, az Ancsa puszijától már elzárkózott. Annyira azért még nem barátok.

      — Tudjátok, a két nemzet himnuszában sok a közös elem. Például mi is az Istenhez fohászkodunk benne, és záró sorai pedig „Isten védd meg Aotearoát” az angol változatban pedig Új-Zélandot. Dániel és Ancsa összenéztek. A férfi olvasott menyasszonya gondolataiból. Egy erdélyi hároméves székely gyermek nem énekelné a román himnusz magyar változatát, és főleg az hivatalos helyen sohasem fog elhangzani a román nyelvű előtt… Igaz, a maorik Aotearoa-Új-Zéland és nem Anglia megvédésére kérik az Istent.

      Ez hamar oldotta a férfiak között hangulatot, hiszen a történelemre és a kisebbségi jogokra és azok gyökeresen ellenkező felfogására terelte a figyelmet. A vitának Hone Heke képe a falon adott újabb lendületet. Az eleinte megszegett Waitangi szerződés és Hone Heke által kirobbantott, majd elvesztett Földek Háborúja, melyben a maorik elvesztették földjeiknek kilencvenöt százalékát valamint a Trianoni béke között akadt nem egy hasonlóság, amit elemezni kellett. Eközben a nők a maori és magyar konyha, valamint az esküvői szokások elemzésébe merültek. Ez a nyelvi nehézségek miatt — hiszen Ancsa nem tudott angolul, maoriul még kevésbé — már nehézkesebben ment, hiszen a két idős asszony csak tolmácsolással értette meg egymást. Ám a két család közötti fal hamar leomlott. Vagy tán sohase volt?

Epilógus következik.