Vandra Attila : Nősülni nehéz 5/2. Ki lehet magyar állampolgár?

Dániel vén fejjel újranősülni készül. Az esküvőjükkel egyszerre szeretnék megtartani Aotearoa-Új-Zélandon élő lánya, Nórika eljegyzését is maori vőlegényével, Aranaval…
(Valós eseményekkel való véletlen egybeesés nem a véletlen műve…) *

 

A polgármesteri hivatalban az íróasztal mögött ülő hölgy mosolyogva mérte végig az „ifjú párt”, habár feltehetően nem ők az első nyugdíjasok, akit pályafutása alatt „számba vett”. Hellyel kínálta őket, majd átvette az iratokat. Amikor Dánielét ellenőrizte, azonnal feltűnt neki a születési anyakönyvi kivonat hiánya.

      — Gondolom, nem én vagyok az első Magyarország történelmében, akinek eltűnik ez az irata…

      — Persze, van megoldás. Ahhoz a polgármesteri hivatalhoz kell fordulnia, amelyik az iratot kiállította. Hol született?

      — Brassóban. Három évet töltöttem, amikor szüleimmel együtt áttelepedtünk Magyarországra.

      — Megkapta a magyar állampolgárságot?

      — Természetesen. Hatvanegy éve élek itt. Magyarországon jártam óvodába, iskolába, itt katonáskodtam, itt nősültem meg és váltam özveggyé, a magyar államtól kapom a nyugdíjat, itt részesülök egészségügyi ellátásban…

      — Jó-jó, ne idegeskedjen. Hol telepedtek le szülei?

      — Egy Tisza-parti faluban, Tiszakécskén… Ott éltem szinte fél évszázadon át, amíg az árvíz el nem mosta a házunkat.

      — Az ottani polgármesteri hivatalhoz kellene fordulnia.

      — Nem lehetne, hogy ön hivatalosan kérje, s megsürgesse? — csempészett át az íróasztal mellett egy előre előkészített borítékot. 

      A nő mosolyogva biztosította, nincsen miért izgulnia, ő majd eljár ez ügyben. Hiszen nemrég ment férjhez a lánya, s tudja mennyi futkorásznivaló van ilyenkor… Majd felhívja telefonon őket, ha sikerült elrendeznie, vagy nekik személyesen kell intézniük valamit. 

      — Nyugi, megmondták, minden rendben lesz… — ölelte át Ancsa. — Miként is mondjátok itteni tájszólásban? Ne parázz! Láttad milyen segítőkész az a nő. Idézzelek: „Gondolom, nem én vagyok az első Magyarország történelmében, akinek eltűnik ez az irata…”

      — Szeretem, ha minden rendben van… — játszotta tovább a vészmadarat a férfi. Neki lett igaza.

      Teltek a napok, a nő nem hívta őket. Végül a nyugtalanság arra késztette, ismét menjen be a polgármesteri hivatalba.

      — Éppen hívni akartam önöket. Sajnos rossz hírem van. Nem találtuk meg önt a számítógépes rendszerben. Önnek sohasem volt magyar születési anyakönyvi kivonata. Akkor pedig nem magyar állampolgár. Ha pedig nem az, akkor az eljárás bonyolultabb, és más iratokra van szüksége. A külföldi fél hazájából vagy magyarországi képviseletéről házasságkötési engedélyre, vagy tanúsítványra is van szüksége, mely azt igazolja, az illető ország joga szerint a másik féllel kötendő házasságnak nincs akadálya. A román születési anyakönyvi kivonata megvan még? Hát érvényes román személyi igazolványa van-e?

      — Miii? Honnan lenne? Hároméves korom óta itt élek! Magyar állampolgár vagyok! — képedt el.

      — Sajnos nem. Csak az lehet magyar állampolgár, akinek van magyar születési anyakönyvi kivonata. Utána néztem, nem szerepel a rendszerben. Nem elvesztette, hanem sohasem kapott!

      — De hát én itt jártam iskolába, egyszer már itt Magyarországon megnősültem… Itt valami hiba van… Amikor számítógépbe vezették az adatokat, véletlenül kimaradtam… — próbált Dániel az utolsó szalmaszálba kapaszkodni. — Tán csak nem azt hiszi, idegen állampolgárként voltam magyar katona, hogy könnyebben kémkedhessek? És ezt a paranoiás kommunista Kádár-rendszerben? És miként nősültem meg, kaptam magyar személyit, lakcímkártyát, szavaztam, miként vállalhattam munkát… — kezdte a képtelenségeket sorolni, de a nő félbeszakította:

      — Nem tisztem ezt kutatni…

      Csak ekkor jutott el a tudatáig, ez már nem egyszerű harc a bürokrácia képtelenségeivel, hanem az esküvőt nem lehet megtartani. Terem lefoglalva, menü megrendelve, előleg kifizetve, meghívók kiküldve szerte az országban, Erdélybe, és… Atyaúristen, Nórikáék repülőjegye is megvéve… S őket már egyébként is késő értesíteni. Úgy bődült el, és úgy kezdett el káromkodni és átkozódni, hogy még az a két roma asszony is, aki fültanúja lett a jelenetnek, sűrűn kezdte vetni a kereszteket. Végül karhatalmi kitessékeléssel kerültek ki az utcára. Ancsa próbálta nyugtatni, de egyre jobban begerjedt, kétszer is vissza akart fordulni. Végül összeesett az utcán. Mentőt kellett hívni hozzá.

      Még az utcán megmérték a vérnyomását, 195/121 volt a pulzusa pedig 162. A mentőorvos először az iránt érdeklődött, milyen vérnyomáscsökkentőt szed. Ancsa felvilágosította, semmit, ugyanis Dánielnek sohasem volt ilyen jellegű panasza, betegsége. Ma reggel is csak heccből mérette meg, 118/79 volt, és azzal tréfálkozott, még elmehetne pilótának. De hát egy ifjú vőlegénynek kell is a kicsattanó egészség… Sürgősséggel utalták be a kardiológiára. A nyugtatók és gyógyszerek megtették hatásukat, s amíg Dániel aludt, Ancsa hazaszaladt, s magához vette a meghívottak listáját, s a kórház folyosójáról mondta le a meghívásokat. Nem bizonyult egyszerű feladatnak, mert, mindenki véget nem érő, hitetlenkedő kérdésekkel bombázta. A telefonálások szünetében be-bement Dánielhez. Amikor a férfi felébredt, egy ideig habozott, elmondja-e neki, mit intézett addig, végül arra a következtetésre jutott, ha megtudja, ő közben sok mindent megoldott, sokan nem utaznak ide hiába a világ végéről, s megbeszéli vele, mit kell még elintéznie, az megnyugtatja a férfit. Végeredményben tiszta haszon a Nórikáék eljegyzése, mert a termet és a menüt nem lehet már lemondani teljesen. Igaz, ettől leendő mostohalányának a haja égnek fog állni, hiszen kikötötte, rajtuk kívül senki se legyen jelen, intim körben szeretné lebonyolítani. Majd meggyőzi valamiként, hiszen ettől Dániel is hamarabb megnyugszik.

      Egy dolgot tartott szem előtt, vőlegénye egészségét. Az egyetlen, ami visszahozhatja a férfi lelki nyugalmát, ha konkrét eredményekről számolhat be. Bár világ életében a férfiak intézték helyette a hivatalos ügyeket, apja, első férje, bátyja, mostanában pedig Dánielre sózta, a szeretett férfi féltése erőt adott neki. Másnap ismét bement a polgármesteri hivatalba. Sorára se várva, előre ment az ügyintézőjükhöz, s félbe szakította:

      — A főnökével akarok beszélni!

      Ő is meglepődött saját határozott hangjától. Az íróasztal mögött ülő először ingerülten akarta rendre utasítani, de amint felismerte, meggondolta magát.

      — Hogy van a vőlegénye? — kérdezte. Nem mindennap visznek el valakit a polgármesteri hivatal elől, híre ment.

      — Kórházban. Azt mondtam, a főnökével akarok beszélni!

      — Sajnálom, értekezleten van. És fel kell iratkoznia kihallgatásra.

      — Hol?

      — Holnap kilenc és tizenkett? között, a 102-es teremben kell időpontot kérnie.

      — Ma nem lehet?

     — Nem állhatunk minden pillanatban a kérvényezők, panaszosok rendelkezésére, mert ha kétpercenként megzavar valaki, akkor megkésünk az ügyintézéssel, s azért ugye pont az ügyfelek lesznek felháborodva.

      Reggel kiderült, már aznapra nem jegyeztetheti elő magát, s másnap az osztályvezető úr szabadságra megy. Megpróbált a helyettesével beszélni, sikerült is elkapnia hazamenetel el?tt, és két percet kicsikarnia tőle, de a helyettes kartársnő hárított.

      — Jobb, ha az osztályvezető úrral beszél, ha majd szabadságról visszajön az ünnepek után. Hallottam az esetről, én csak beugró vagyok, s ez egy nagyon kényes kérdés, amire még precedens nem volt…

Nórikát, nem lehetett meggyőzni, hogy a sok csomaggal előbb hazamenjenek. Egyenesen a kórházba sietett. Apját, amikor meglátta, megint elöntötte az indulat, de nem tudta panaszait végigmondani.

      — Apu, itt vagyok. Mióta nem láttál? Örvendj ennek. Eredetileg Karácsonyra és eljegyzésre jöttünk. Ez mindkettő meglesz. Ha a papírokat elintézitek, itt polgárilag összeadnak, majd jösztök Új-Zélandra, ott megtartjuk az esküvőtöket, és az lesz a nászutatok. Ott majd jókat nevetünk rajta. Addig iszunk egyet előre a medve bőrére, ha már úgyis kifizetted…

      Lehet ezzel a praktikusan gondolkodó nővel vitába szállni? Rosszabb, mint Ancsa.

      A „papírokat elintézitek” kissé bizakodó kijelentésnek tűnt három hónap múlva is. Tiszakécske, Hajdú-Bihar Megye, a főváros, a román nagykövetség bürokratáival való harcban alulmaradtak, így más megoldás nem akadt, ügyvédhez fordultak.

      — Ha perbe fogják a magyar államot, három év múlva még mindig pereskedni fognak. Halasztás halasztást ér majd, elég zűrös a helyzet, s ha a végén meg is nyerik, addig nem tudnak összeházasodni, amíg jogerős ítélet nem születik. Időközben még valamelyik idióta bürokratának megfordulhat az eszében, függessze fel az ön nyugdíját, ha már nem magyar állampolgár… Próbáljuk meg másképpen — ajánlotta.

      Az ügyvéd járt, intézkedett, még az ombudsmanhoz is eljutottak. Ő azt tanácsolta, folyamodjon a magyar állampolgárságért. De előbb bocsánatot kell kérnie a debreceni polgármesteri hivatal alkalmazottjától, mivel nagyon csúnyán beszélt vele. Egyébként tovább húzódik a dolog.

      Ettől aztán ismét röpködni kezdtek Dániel szájából a szentek és a nemi szervek. Ancsában már kezdett mocorogni a kétely, tényleg fontos-e összeházasodniuk, de a férfi megmakacsolta magát, hiába érvelt az asszony, végeredményben csak egy papír az egész.

      — Csak azért is megmutatom nekik, és összeházasodunk! Ha a fene fenét eszik is! Aztán elhúzunk innen ebből a kurva országból, ott egye meg a fene a bürokratáival együtt!

      A többit jobb nem idézni. Szóval beadta a derekát, és február végén fogcsikorgatva kérvényezte a magyar állampolgárságot. Májusra kapott előjegyzést az iratok leadásához.

      Miközben sorára várt, egy hetvenegy éves nővel ismerkedett össze. Tiszántúli kis tanyán született, nőtt fel, és élte le életét. A közeli faluban található községházáig merészkedett csak el. Elfelejtették annak idején kiállítani a születési anyakönyvi kivonatát. Most derült ki, és nehogy a gyermekeinek meggyűljön a baja a bürokráciával, azt tanácsolták neki, kérvényezze a magyar állampolgárságot. Dánielt nem vigasztalta, hogy nincs egyedül a bajával. Amikor végre helyet foglalt az ügyintéző íróasztala előtt, és el?adta, milyen szándékkal jött, azonnal azt kérdezték:

      — Kérem sorjában az iratait. Születési anyakönyvi kivonat…

      — Nincs. Azért kérem a magyar állampolgárságot.

      — Milyen állampolgár?

      — Magyar.

      — Magyaar? Akkor miért kéri az állampolgárságot? — nézett nagyot a nő, levéve a szemüvegét.

      — Mert nincsen magyar születési anyakönyvi kivonatom.

      — Más állampolgársága nincs? — fürkészte a hölgy, szúrós szemekkel, mintha azt kutatná, szükséges-e kihívnia a pszichiátriai sürgősséget.

      — Talán román is, Erdélyben születtem. Hároméves voltam, amikor szüleim áttelepedtek. Román irataim nincsenek. De magyar igen. Itt van a személyi igazolványom, a katonakönyvem, az iskolai végzettségemet igazoló iratok, a…

      Abbahagyta a felsorolást. Megpróbálta rövidre fogni kálváriáját a meghiúsult esküvőtől az ombudsmanig. Végül az ombudsmantól kapott iratokat is bemutatta.

      A hivatalnok megvakarta a fejét.

      — Ennek utána kell néznem. Tegyen le egy kérvényt, hogy születési anyakönyvi kivonat nélkül folyamodhasson az állampolgárságért. Mellékelje az ombudsman ajánlását. Majd értesítjük, ha pozitívan bírálták el a beadványát, és mikor jöjjön beadni az iratokat.

      — Ez körülbelül mikorra várható?

      — Egy hónap, lehet valamivel több… Nem ön az egyetlen, akinek az ügyes-bajos ügyét intézzük. Mindenki türelmetlen. Kérem megértését.

      Július lett, mire értesítették, folyamodhat a magyar állampolgárságért. Ám ahhoz ismét elő kellett jegyeztetnie magát. Némi csúszópénz árán augusztusra kapott időpontot. Erdélyi barátai, akik utána folyamodtak az újrahonosításért, már rég megkapták az állampolgárságot, amikor december elején letehette az esküt. De az iratokra még várni kellett. Ők pedig még júniusban megvették a repülőjegyet Aotearoa-Új-Zélandra. Nem érdemes sokat késlekedni, mert ahogyan az idő telik, egyre nehezebb hozzájutni. Így se a legolcsóbbat vették, mert az még azelőtt elkelt. Szerencsére voltak eléggé előrelátók, s nem szerveztek meg újabb esküvőt, a kényszerűen lemondott helyett. Szertefoszlott az álom, hogy már házastársaként utazzanak Új-Zélandra, és ez legyen a nászútjuk. 

      Amint közeledett az utazás napja, Dániel egyre izgatottabb lett. És ha Nórikáék esküvőjén is közbejön valami? Ancsa szerencsére hősiesen viselte adrenalinszintjének ingadozásait. Még lánya is, ki mindig tudta a legrövidebb utat az apai idegesség leszerelésére, szélmalomharcot vívott Dániel érdeklődéseivel: „Ezt elintéztétek? Azt megérdeklődtétek? Stb”. Ha már nekik nem sikerült, legalább szeme fényének menyegzőjén ne legyen gikszer.

 

 

Folytatás következik: Aotearoa-Új-Zélandon is van bürokrácia…

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.