„harminchat fokos lázban égek”
s már nem hiányzik az anyám,
mindig úgy hittem, nem szeret, csak
robotként ápol, ha muszáj.
most valódi lázzal csatázok,
agyam tisztább képeket vetít,
egyik bajod a másikra dőlt rá,
gondözön tartott össze s a hit;
szajkóztad, mit első szerelmed –
kinek hittérítő-kérelmét széttépted –
tanított, hogy nem kap soha senki többet
teherből, mit teste, lelke elviselhet;
neked valahogy mégiscsak több jutott:
görcsölt a szíved, s tudtuk, az valami rossz;
nehezen nyeltél a mosószóda miatt,
mit gyerekként ittál a konyhacsap alatt;
fél szemed kivették, hogy egyikkel lássál,
a tífusz nem állt meg, abban halt meg apád.
szép voltál így is, apám örök párja,
három gyereket hoztál a világra;
ott álltál mögöttünk, s védtél testeddel is,
ötvenhatban rád lőtt egy orosz katonatiszt;
mögötted süvített az a gyilkos golyó,
enni már nem volt mit, kenyérért állt a sor.
felnőttünk majdnem (de hát ki a felnőtt?),
Istened úgy döntött, végleg elvesz tőlünk;
gyors halál, de előbb férjedet temetted,
majd téged is elvitt maga mellé Szentnek.
