dr Bige Szabolcs- : Legyél elegáns 2.

“Mindig alakulni s változtatni…” (Márai Sándor) *

 

 

 

 

      — Mi történt? Hogy kerültem ide? — kérdeztem zavartan csak úgy a levegőtől, mert senki emberfia nem került a szemem látóterébe.

      Próbáltam komoly nyilallások árán elfordítani a fejem, hogy lássak valamit. Sikerült, s meg is pillantottam a mellettem levő ágyban egy csukott szemmel fekvő alakot. Hiába hunyta be azonban a szemét, jól láttam, hogy azért titokban figyel a szempillái alól.

      — Hé, figyelsz rám? — szólítottam meg, s a szemhéja megrebbent. — Mondd meg, kérlek, mi ez az egész? Kórház ez, vagy mi?

      — Ne pánikolj! — szólalt meg halkan szűrve a szavakat a fogai között. — Kórház, detoxikáló! Na, megnyugodtál?

      Mit mondjak? Csöppet sem nyugodtam meg. Semmire nem emlékszem, miként kerültem ide. Legutolsó emlékem az utcai lámpa fényében nedvesen csillogó aszfalt. Mintha valaki sikoltott volna? Lehettem akár én is!

      — Felébredt, a kedves beteg? — hallottam egy negédes hangot, s újabb nagy gyötrelmek árán arrafelé fordultam.

      — Igen, ha ez ébredés! — válaszoltam morcosan.

      — Morcosok vagyunk, morcosok?

      — Hogy kerültem ide? — tettem fel az engem most foglalkoztató kérdést.

      — Elcsapta egy kerékpáros, kis agyrázkódás és komoly alkoholmérgezés. A kerékpáros megúszta kisebb sérülésekkel, de a kerékpár totálkáros.

      — Köszönöm, de ettől a hírtől nem lettem kevésbé morcos.

      — Nem is csodálom, ha még azt is meggondolom, hogy a kerékpárt is meg kell fizetnie! Magácska volt a hibás, mert lelépett a járdáról.

      Az igazat megvallva ez volt a legkisebb gondom. Ennél nagyobb bajt az jelentette, hogy kezdett hevenyen jelentkezni az ital hiánya! Ájuldoztam, ellepett a hideg veríték, úgy éreztem, menten meghalok, de jött a megmentő sereg: kaptam tablettákat, injekciót, infúziót, meg biztatást. Végül álomtalan álomba zuhantam, s csak a hajnali lázmérőzésre (hogy ez minek kell?) ébredtem. Miután kissé kitisztult a fejem, rájöttem, hogy nem lehet ezt tovább így csinálni. Éppen bejött a takarítónő, hogy felmossa a kórtermet, én pedig a táskámból kivettem egy ezrest, s letettem az éjjeliszekrényre. Ahogy közelebb ért, észrevette a pénz, rám nézett, s én bólintottam.

      — Egy fél liter tömény — súgtam.

      — Több kell! — válaszolta, de a pénzt eltűntette. — Sok a kiadás. Kell adni portásnak, kifutó fiúnak, meg még a boltosnak is, tartsa a száját. A vodkának nincs szaga, üdítős flaskában jön.

      Kitettem még egy ezrest, mellé meg egy ötszázast.

      — Két fél liter legyen! — mondtam és a szomszéd ágy felé intettem.

      Bólintott, s tovább sikálta unottan a cementpadlót. Láttam, érti a módját. Már az a tudat, hogy lesz valami, elviselhetőbbé tette a nap hátralevő részét. Késő délután érkezett meg az „áru”.

      — Ki akarok menni a fürdőbe! — nyögtem szenvedően.

      — Hívjam a nővért? — kérdezte ágyszomszédom.

      — Inkább te segíts! — kértem.

      Zsebünkben a flaskákkal mentünk be a női mosdóba — két rogyadozó lábú beteg. A becsukott ajtó mögött ellenben olyan élénkek lettünk, mintha buliban lennénk. Mohón meghúztuk az üveget. Boldogságot láttam átsuhanni betegtársam arcán.

      — Helén vagyok — mutatkozott be.

      — Nusi — válaszoltam.

      A falnak dőlve kortyolgattunk, és közben hülyén vigyorogtunk egymásra.

      — Hogy kerültél ide? — kérdeztem Helént.

      — Nem hiszed el! — válaszolta. – Azért, mert kiraboltak.

      — Ez valóban szokatlan.

      — Én nagyon ravasz piás vagyok. Nappal soha nem iszom, csak este, mikor már lementek a napi ügyek. Van egy jól menő varrodám, tíz lánnyal. Én az üzleti résszel foglalkozom, tiszta fejre van szükségem. Este ellenben leülök a TV elé, magam elé veszem az üveget, és nem nézem a műsort, csak ülők és iszom, amíg be nem esem az ágyba.

      — Jó, jó, de ennek mi köze a kirabláshoz?

      — Várj, ne siess! Egyik este, úgy két héttel ezelőtt, éjfél után telefonáltak, hogy siessek a varrodához, mert betörtek oda. Kocsiba vágtam magam, úgy kótyagosan. Odaérve látom a csődületet, a szomszéd ház előtt leállok, s rohanok. Egy rendőr elkapja a karomat „hé, oda most nem mehet be!” — felkiáltással. „De én oda be akarok menni!” — dühösködöm és dulakodni kezdek a közeggel, de az megcsavarja a karomat, erre hasba rúgom, hogy elenged. Futnék tovább, de elkap egy másik, megbilincsel, és bevisz az őrsre. Ott tovább cirkuszkodok, mire észreveszik, hogy ittas befolyásoltság alatt állok. Mármint ahogy ők mondják finomkodva. Orvoshoz vittek, vért vettek és garázdaságért eljárást indítottak ellenem. Hiába mondogattam, hogy engem raboltak ki, csak a saját sérelmükkel foglalkoztak.

      — De ide hogy kerültél?

      — Feladták a leckét! Vagy börtön, vagy elvonókúra. Ezt választottam.

      — Mi lett a varrodával?

      — Reggel felhívtam a barátomat, s ő intézkedett a nevemben. Van két nagyon ügyes lányom a műhelyben, a további munkát rájuk bíztam, ameddig hazakerülök.

      — Tudják, hogy itt vagy?

      — Ne legyél már olyan naiv! Idegösszeroppanást kaptam a betöréstől. Ennyi!

      — Nem irigyellek, az én esetem egyszerűbb. Leléptem a járdáról, állítólag, és összeütköztem egy kerékpárossal.

      — Mit kerestél este az esőben, az utcán?

      — Kimenekültem a házból, mert tele volt bogarakkal.

      — Ajaj!

      — Mi baj?

      — Ez súlyos tünet. Nem voltak abban a házban bogarak. Az agyadban voltak! Jó hogy itt vagy, itt kihúznak bajból, de mi lesz, ha hazamész?

      — A férjem beutaltatott egy svájci szanatóriumba, utókezelésre.

      — Hű, ez igen! Gazdag lehet az urad! Ez már azon is látszott, hogy milyen lezserül bánsz a pénzzel.

      Megittuk a vodka felét, a többit másnapra hagytuk. Ez tovább is folytatódott, egyszer én, egyszer Helén vette a „gyógyszert”. Egy hét múlva aztán őt hazaengedték, én meg egyedül maradtam. Kemény kúrára fogtak, de így is egy hónapig tartott, amíg ki tudták belőlem űzni az alkoholt.

     

      Svájcról nincs mit mondanom. Az M.M. (Medical Missionaries) kongregáció tartja fenn az intézetet. Sokat pihentem, beszélgettem a kedves nővérekkel, szaklélekbúvárokkal, társaimmal. De a lényeg, hogy megtanítottak szembenézni önmagammal, és felfedezni magamban az alkotás vágyát. Festeni tanultam. 

A vége felé majdnem minden összedőlt. Egy héttel szabadulásom előtt a főnökasszony, soror Clarissa magához hívatott, és kegyes szavak közepette átadott egy levelet. Egy levelet, amire talán számítottam is, de mégis letaglózott. A válóperes végzés volt…

      — Gyermekem, legyen erős! — hallottam soror Clarissa kenetes hangját. — A megpróbáltatások erősítik az embert!

      Jaj, hogy idegesített ez a tudálékos, mindenre tanácsot adni tudó magatartás! Azért sem hagyom magam sajnálgatni. Felemeltem a fejem és a szemébe nézve megszólaltam:

      — Két nap múlva lesz a kiállításom. Szeretném, ha most inkább erről beszélnénk!

      Megbeszéltük a részleteket, hogy melyik festményeket tegyük ki, milyen sorrendbe, ki legyen a tárlat vezetője, úgy mintha semmiféle kellemetlen hírt nem kaptam volna. Később azonban felhívtam az ügyvédemet: a sajátomat (!). Megbízatást adtam neki, szerezzen nekem egy lakást, házat legalább háromszáz kilométerre a volt férjemtől. Soha többé ne lássam! Volt elég pénzem a szüleim hagyatékából, és valamennyit Barabás is fizetett, mint „asszonytartást”. Nem volt szűkmarkú.

      Visszamentem a főnökasszonyhoz és megkértem, engedjen itt maradnom, amíg a dolgaim rendbe jönnek. Természetesen a további költségeket már én vállaltam…

      Hát, így kerültem ide két hónappal ezelőtt. Nyolc hónapja nem ittam alkoholt. Kertes házban lakom, külön műteremmel. Azt mondják, jók a festményeim. Gyertek el egyszer, megmutatom a javát.

Akkor, most minden rendben van — mondhatnátok.

      Semmi sincs rendben!

      Két héttel ezelőtt Barabás megjelent a műterem ajtajában. Földbe gyökerezett a lábam.

      — Mit keresel itt? Hogy kerültél ide? Hogy találtál meg egyáltalán?

      — Nem fontos! A lényeg hogy megtaláltalak. Különben az újság írt a sikeres kiállításodról. Gratulálok!

      — Akkor most, hogy megtaláltál, mehetsz vissza!

      — Kidobsz?

      — Ki! És ha nem mész, nagyon gyorsan rendőrt hívok!

      — Nusikám…

      — Semmi Nusikám! Takarodj innen!

      — Megyek már, megyek…

      Egészen belebetegedtem ebbe a váratlan látogatásba. Nyugtalanság gyötört, festeni sem bírtam, csak fogtam az ecsetét és néztem a vásznat, de nem láttam, csak Barabást, ahogy elkullogott, mint egy kivert kutya. Az a szenvtelen, büszke ember!

      Brrr! Nem gondolni rá! Gyerünk, keverd ki a festéket, fesd meg! Fesd meg!

      Így bíztattam magam, és nekifogtam festeni zaklatottan, kapkodva, de pár óra alatt megszületett a kép.

      Egy éppen távozóban levő férfi képe…

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.09.16. @ 11:55 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 619 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.