Tiszai P Imre : RAILJET – 14.

*

 

 

 

 

14.

 

Móni sokszor érezte magát fáradtnak. Hetente ment Judittal orvosi ellenőrzésre. Sem a korábbi labor, sem az egyéb vizsgálatok nem jeleztek semmi problémát, de a „fogadott” orvos továbbra sem volt megelégedve súlygyarapodásával. Csóválta a fejét minden alkalommal és rá akarta beszélni Mónit, hogy feküdjön be a szülésig. Nem volt hajlandó. Megmondta, hogy semmi problémája nincs, és csak szülni megy be.

      Legtöbbször otthon dolgozott. Hiányzott neki a pörgés. Szeretett volna újra a nyomdával tárgyalni, az írókkal vitatkozni, Erzsiékkel bolondozni, de hát most mindent a kislányához igazított. Sokáig nem akarta megtudni, hogy fiú vagy lány fog születni, de aztán mégis kíváncsi lett, és rákérdezett az ultrahang eredményére. Boldogan vette tudomásul, amikor megbizonyosodott róla, hogy jól érezte a „kék szemű, szőke teremtést”, az ultrahang lány jövetelét jósolta.

      Zsolttal nem találkozott karácsony óta. A fiú nem tudott hazajönni. Telefonon többször is beszéltek, de nem mentek bele semmi „lelkizésbe”. Viccelődtek, nevettek — szokás szerint — bár egy dolog nagyon jól esett. Zsolt mindig megkérdezte, hogy miként viseli a terhességet, rendben van-e, és mindig kitért a babára is. Utolsó mondata ez volt általában: — puszi az én kedvesemnek és a pocijában kapálózó Kicsimnek.

      A Hanghullám dolgai jól alakultak. A karácsonyi fellendülés persze visszább esett, de ha az egy évvel ezelőtti számokhoz viszonyították az eredményeket nem volt okuk a panaszra.

 

*

      Móni május tizenhetedikén volt ellenőrzésen. Az orvos közölte vele, hogy másnap délelőtt feküdjön be és már ott várja meg a szülést. A lány természetesen visszautasította. Picit össze is szólalkoztak, de ő győzött. Judit is próbált vele beszélni:

      — Móni. Nem lesz ez így jó. Féltelek, féltünk. Feküdj be.

      — Nem, Judit. Látod az eredményeket. Semmi probléma nincs. Az, hogy néha szédülök, vagy evés után hányok, az csak szokványos dolog. Talán az is belejátszik ebbe, hogy sovány vagyok, de ugye nem akarsz egy guruló anyukát látni?

      Nevettek.

      Soma ezt a makacsságot egy vállrándítással lerendezte. A női dolgokba nem akart beleavatkozni — ez pedig, a felfogása szerint igencsak női dolog. Az apás szüléseket sem helyeselte, ő bizony soha nem állt volna a szülőágy mellé. Mosolyogva emlékezett vissza Zsolt születésére. Mentő szállította be Juditot a szülőotthonba. Ő ott toporgott a portán: nem maradhatott az épületben. Akkor még csak csütörtökön és vasárnap volt látogatási idő. Kedden szült Judit, délután. Még aznap este pár barátjával — művészlelkekkel — egy kicsinykét a pohár aljára néztek. No, nem részegségig, de azért jókedvük támadt. Szerdán nem dolgozott, két hét szabadságot vett ki. Számítva, hogy egy héten belül a feleségét hazahozza a babával, aztán egy hétig mellette marad. Utána majd az édesanyja fog segítségükre lenni. Akkor még élt szegény.

      Taxival vitte haza őket. A pólya az ő kezében volt. Amikor az ajtót becsapta maga után a pólya végére „zúgott” az ajtó. Megrémült, hogy a fia lába odalett, mire Judit óriásit kacagott, és megmutatta, hogy a hatalmas pólyában szinte elveszik a kicsi.

      Az első fürdetés is örök élmény marad. A bömbölő valamit alig merte megfogni, ötször ellenőrizte a víz hőfokát — hőmérővel és nem könyökkel, mint azt később megtanulta.

Mosolygott. Az unokájával már, mint „kitanult apa” fog bánni. Gond- és problémamentesen. A „menyét” ő fogja tanítani, vagy Judit. Bár arra már rájött, hogy az ösztön szinte mindent megmutat egy anyának.

*

      Huszonkettedike épp olyan nap volt, mint a többi. Vagyis olyan lett volna, ha reggel Móni nem jelenik meg korán a fenti házban, és nem ébreszti őket. Sápadt volt, egy pongyolát kapott csak magára. Alig bírt járni.

      — Judit, kérlek, hívjátok a mentőt. Elment a magzatvíz. Nem érzem jól magam.

      — Soma, telefonálj, de nyugodtan, címet, nevet bemondani és azt is, hogy a magzatvíz elfolyt. Móni, itt várj meg. Összekapom a ruháid, felhozom, aztán megmosdasz… én majd segítek, és szerintem akkorra már itt is lesz a mentő. Soma, majd telefonálj a doktornak is, hogy viszik be Mónit. Még jó, hogy most dolgozik, sőt, ha jól emlékezem, ő lesz ma ügyeletben is. Soma, te nem jössz velünk, csak egy kísérő lehet, és rád most nincs szükség. Majd telefonálj Zsoltnak is, hogy mi történik. Ugye nem baj Móni?

      — Persze, hogy nem baj. Mondd meg neki, Soma, hogy pusziljuk mint a ketten.

      Ezzel leszaladt a kis házhoz. Hálóingeket kapkodott elő, bugyikat, melltartót nem talált — Móni nem hordott soha — egy cipőt, egy papucsot. Ki volt készítve egy pólóruha, azt csak a kezében vitte, a többit pedig egy sporttáskába dobálta. Ha valami hiányzik majd, azt utána viszik.

      Mónit a fürdőszobába vezette. Amikor levetkőzött, Judit látta combjain a magzatvíz nyomát, de semmi vérzés nem volt. Lemosdatta, segített felöltözni. Még egy teát is készített neki. Apró kortyokban engedte inni. Mire félig ért a csészével, csöngettek. A mentősök érkeztek meg.

 

*

      Azonnal a szülőszobára került. Már percenként érkeztek a fájdalmak. Levetkőztették, a fején áthúzta a kis ujjatlan ruhát, ami a derekáig ért le. Felfeküdt a szülőasztalra, a lábait a kengyelekbe szíjazták. Szinte fájt, ahogy a combjai szétfeszültek. Jobb karjában a vénába egy branült ültettek be, és infúzióra kötötték. Az orvos egy alacsony széken ült a lába között. Jobb kezén egy fehér kesztyű. Benyúlt, érezte az ujjait, ahogy tapogatják.

      — Érzéstelenítem a gátat. Epiziotómiát csinálok mindjárt. Már eltűnt a méhszáj.

      Egy fecskendővel a hüvely alsó részére szúrt és befecskendezte a lidokaint. Visszaadta a fecskendőt kézbe vette a nővér által nyújtott szikét és gyakorlott mozdulattal oldal irányba hat-nyolc centis metszést ejtett. Újra a hüvelybe nyúlt:

      — Most vegyen mély levegőt és nyomjon. Érzem a baba fejét. Rendes kislány, betartja az irányt, fejjel jön. Nyomjon.

      Móni, kapkodta a levegőt, az orvos újra rászólt:

      — Nyugodjon meg. Vegyen egy mély levegőt, és szedje össze az erejét. Nyomja kifelé a babát. Nyomjon. Már éreztem a fejét. Nyomjon.

      Nem udvariaskodott. Rákiabált Mónira. A hangja mindig ahhoz igazodott, hogy mit akar elérni. Móni összeszedte magát, hatalmas levegőt vett és a hasizmaival próbálta nyomni a babát. Megijedt:

      — Úgy érzem, hogy… szóval… úgy, hogy becsinálok.

      Az orvos elnevette magát:

      — Dehogy. Ez olyan érzés, mintha vízszintesen székelne, de nem az. Ilyen a szülés. A második gyereknél már fel sem fog tűnni. Most koncentráljon, és azt tegye, amit én mondok. Mély levegő és nyomjon. Valamiért nem akar könnyedén kibújni, de semmi baj nincs. Nyomjon most. Mély levegő… nyomjon… mély levegő… nyomjon.

      Ütemesen diktálta a parancsokat. Móni nagyon gyengének érezte magát és fájt a szülés. De makacs, konok lány volt és egy jajszó sem hagyta el a száját. Mélylevegő — nyomás — mélylevegő — nyomás — mélylevegő — nyomás, csak ez zakatolt az agyában és így is tett. Folyt az izzadság róla, a nővér törölgette az arcáról.

      — Kapja már össze magát, és nyomjon erősebben. Már félig kinn a feje. Nyomjon, könyörgöm, minél előbb ki kell jönnie.

      Móni minden erejét összeszedte és nyomta, nyomta. Nagy fájdalmat érzett, mintha szétszakadnának a lábai és kiszakadnának a belei. Fogait összeszorította. Aztán tátott szájjal kapkodott levegőért. Mélylevegő — nyomás — mélylevegő — nyomás — mélylevegő — nyomás.

      — Most nagyot nyomjon. Kinn a feje. A vállát akarom megfogni.

      Móni hatalmasat nyomott, mintha a teste szétszakadna, aztán hatalmas megkönnyebbülést érzett. Kinyitotta a szemét és egy az orvos kezében egy véres valamit látott, ami nem egy valami volt, hanem az ő lánya.

      A nővér gyakorlott mozdulattal egy elektromos szívóval kitisztította a légutakat. Nem babusgatta és úgy látszik a kislány ezt nem tolerálta, mert beleüvöltött a világba. Erős hangja volt. Móninak a legszebb a világon.

Az orvos a köldökzsinórt a gyermek hasa előtt két kocherrel elzárta, és egy szikével átvágta. A nővér a hasára fordította a tenyerében a babát és a langyos vízsugárral megmosta. Egy pelenkát kapott elő és bebugyolálta. Mosolyogva vitte Mónihoz a „csúnya” teremtményt. Magzatmáz borította foltokban, vörös volt és üvöltött. Mellére helyezte, és Móni alig mert hozzányúlni, aztán óvatosan magához ölelte. Megcsókolta a haját. Nem szőke volt. Fekete. A baba elcsendesedett, pislogott. Móni elmosolyodott: Kék szemmel pislogott rá.

Tiszta Zsolt!

      A műtőben egy elektromos falióra világító számlapja tíz óra huszonkét percet mutatott. Dupla iker perc, mint a nap is. Május huszonkettő, Jézus után kettőezertizenkettőben.

Sára megszületett.

*

    /folyt.köv./

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 340 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén