Kühne Katalin : Kéken pillantanak rám a havasok

 

 

A Szamos menti Kolozsvár harminc év után ugyanúgy fogadott, mint amikor el?ször látogattam ide.

      Ódon házai közt, vénséges macskakövein lépkedve, várának magasából lenézve, gyönyör? ?si templomainak h?vösében, parkjaiban üldögélve vagy nagyjaink szobrai el?tt meg-megállva, felidéz?dtek múltunk emlékei.  

      Ott ismerkedtünk meg párommal, ezért ez a város nekünk nem csak az ismert „kincses város”-t jelenti, hanem ennél sokkal többet, közös életünk els? pillanataira emlékeztet bennünket. Most, amikor megálltunk a Continental Hotel épülete el?tt, mindketten elérzékenyültünk. Mátyás királyunk k?keresztes ablakú szül?házát, híres egyetemét, líceumát, botanikus kertjének fáit, virágait már együtt nézegettük, a buszon is egymás mellett ülve ismerkedtünk, beszélgettünk addigi életünkr?l. Kézen fogva barangoltunk a világ legszebb temet?jében, Házsongárdban híres íróink, m?vészeink, tudósaink sírjánál tisztelegtünk. Bánffy, Kemény, Teleki, Jósika, Apáczai, Dávid F., Heltai, Kós, Dsida, Apor P., Áprily, Mikes kriptájánál kitapogattuk a századoktól szétmart, szinte olvashatatlan neveket (elenyész? volt azok száma, amelyeket felújítottak). Egy-egy szál mezei virágot helyeztünk el, az elszáradt koszorúk mellett nemzetiszín szalagokat lebbentett a szél, gyertyacsonkok mutatták, hogy nem csak az Erdélyben él? utódok, városlakók, de hazánkból és a nyugati magyarok is gyakran látogatnak el ide, emlékük még bennük él.

      Sétáltunk a város utcáin, közben fel-felnéztem a még mindig leny?göz?en szép palotákra, melyek így, hámló vakolattal, törött stukkókkal is dics?séges múltunkról tanúskodnak. Benéztem a míves kovácsoltvas kapuk mögé, az udvarokra is.

      Elképzeltem, milyen lehetett az élet ezekben a f?úri lakásokban: Boltíves szobáiban kerek kis varróasztalka mellett szorgoskodik a bárókisasszony, kelengyéjét készíti, a színes kend?ket horgolja vagy párnáit, ingvállait, terít?it hímezi, amelyeken meg?rzi ?sei hagyományait, a híres kalotaszegi motívumkincset. A társalkodón? felolvassa a reggeli újságok híreit. A másik szobában öles falak közé illesztett, kett?s ablak mellett csipkés f?köt? takarja egy id?söd? dáma hófehér haját, pár tincs kivillan alóla. Kürt?skalácsot eszeget, forró csokoládét iszogat, vagy herbateát, amit a hóstáti kis cselédlány tálal elé. Fiaik képezték magukat, a f?nemesek cselédeikkel, munkásaikkal úgy bántak, mintha a családhoz tartoznának.

      Sajnos ma már ilyen nem létezik, sokszor lenézik azokat, akik önhibájukon kívül kénytelenek mások szolgáivá válni. A sok hajléktalan, nincstelen emberekr?l nem is beszélek.

     

      Szamosközy István, Erdély történetírója monográfiájában megjelennek a török-, tatár-, román-, vallon-, német dúlások, de engem nem ez érdekel, sokkal inkább az elmúlt évszázadok aranykora, amir?l Móricz Zsigmond írt. Az erdélyi fejedelmek többsége (néhány ugyan volt köztük, akik elherdálták el?deikt?l kapott örökségüket) népük sorsának fellendítésén munkálkodott, a haladás érdekében külországokban tanultak, a tudományos élet eredményeit, gazdasági gyakorlatukat megismerve, hazatértek, hogy itthon ezeket az ismereteket elterjesztve, mind szellemileg, mind gazdaságilag jobbá tegyék helyzetüket. A béke szigete volt Erdély abban az id?ben, az egymás mellett él? nemzetiségek segítették, együtt nevelték fiaikat. Széthúzások, izgatások, kegyetlenkedések akkor még nem történtek. De régen is volt az!

      Az utóbbi hetven év diktatúrája, a lakosságcsere, kitelepítések, börtönbe vetések, gyilkosságok teljesen megváltoztatták az itteni életet. A magyarság létszáma fogyóban, sok fiatal külföldön dolgozik, ott marad, a falvak elnéptelenednek, a városokban alig néhány százalékban vallják magyarnak magukat, ritkán hallani magyar szót az utcán. Kollégiumi szállásunkon az igazgató úrral válthattunk néhány szót, örömmel számolt be arról, hogy ebben az évben egyre többen jönnek székelyföldr?l, csángóföldr?l (s?t Európa nyugati országaiból is hazatérnek) egyetemükre a diákok, azzal a céllal, hogy ?seik nyelvén tanulhassanak szül?földjükön. Így talán egyszer eljön az az id? is, amikor nem Európa vagy Amerika híres egyetemeire távoznak a fiatalok, nem ott alapítanak családot, nem ott élnek majd, távol szüleikt?l, hanem itt maradnak, továbbadva tudásukat, tapasztalataikat.

      „Ne feledd az iskolát, s a templomot!” — írta Remenyik Sándor. Ha a magyar szót, édes anyanyelvüket, az ?si hitet (legyen az római katolikus, görög katolikus, református, evangélikus, vagy unitárius stb.) tovább éltetik, a magyar lakosság száma is gyarapodni fog és nem csak a „k? marad”! Az omladozó házak, elnéptelenedett magyar falvak, üres, romos templomok benépesülnek, az unokák nem angolul, németül, franciául, olaszul, spanyolul, vagy románul beszélnek, hanem tovább örökítik el?deik évszázados kultúráját. Ha nem is hatalmas, hivalkodó palotákban, de csinos, szép házakban n?nek fel, érett, feln?tt fejjel büszkék lehetnek majd arra, hogy magyarnak születtek.

      Édesapám ?sei között (mint a legtöbb magyaré) poroszok, morvák, erdélyiek is találhatók, édesanyáméi pedig kunok, elszegényedett magyar grófok voltak. A magyarság sokféle nemzetiséggel élt együtt az ?shazában, majd kés?bb, a honfoglalás után is. Talán ezért olyan kreatív, er?s nép a magyar, mert sok nemzet fiaival keveredett, túlélte a megpróbáltatásokat, a monarchiát, háborúkat, diktatúrákat. Szerették és megbecsülték a munkát, nem féltek a kihívásoktól, hiszen keményen kellett dolgozni, er?s hittel, reményt keltve felnevelni utódjaikat, az elnyomatás idején is embernek maradni.

      Nagymamám Nagykárolyban született, de korán Miskolcra került, nagyszüleihez. Amikor el?ször eljutottam szül?házához — ami a n?vére, Kaffka Margit nevét visel? utcán található —, az udvarban, hátul megláthattam végre a kis faházat, ahol gyermekként élt, különös érzés öntött el. Mintha azt álmodnám, hogy kizökkent az id?, én a 19. századba kerülve, hallom kacagását, a teraszon labdázik testvérével ugyanezeken a köveken. Néha az ablakot is eltalálják, ilyenkor elpityerednek, félve édesapjuk dorgáló szavától. Sajnos ?k már régen az égi mez?kön járkáltak, amikor én születtem, csak édesapám és testvérei elbeszéléseib?l, Margit könyveib?l ismerem ?ket. Belestem az üres szobába, ahol mindent ellepett a vastag por, a pókháló mindent besz?tt. Bútorok már nem voltak, lakójuk is régen elköltözött. Lelki szemeimmel mégis láttam, ahogy az ovális asztalnál ülnek, vacsoráznak, majd kés?bb, az ágy mellett ül édesanyjuk és esti mesét mond gyermekeinek. Most én ?rzöm fekete lakkos, intarziás kis kerek asztalkáját, néhány könyvét, amit fiának ajánlott, benne kézírását olvashatom. Furcsa ez, de mégis olyan, mintha ismertem volna, talán azért, mert szeretteim úgy beszéltek róla, olyan szeretettel emlékeztek rá, részletesen mesélték élményeiket, hogy úgy t?nt, én is velük n?ttem fel.   

      Ugyanilyen meghatározhatatlan, szívfájdító és egyúttal szívmelenget? érzés volt az is, amikor anyai nagyszüleim házát — ahol én is születtem — kellett eladnunk, és csomagoltuk az emlékekkel teli szekrényekben lév? kedves tárgyakat. Mindent, amit kézbe vettünk, vagy leporoltunk, miel?tt dobozokba tettük, valamilyen emléket idézett fel, sírtunk, vagy kacagtunk, sokszor mindkett?t egyszerre. Nagyszüleim mellé nagynénémék Budapestr?l költöztek, hogy gondozzák, segítsék ?ket id?s korukban. Amikor ?k is eltávoztak, ki kellett üríteni a házat. Minden nyarat ott töltöttem, gyermekkorom legszebb emlékeit ?rzik ezek a tárgyak, amikb?l, amit tudtunk, elhoztunk magunkkal.

 

      Kolozsvárott Mátyás szobra ékeskedik, uralkodik a hatalmas téren. Végre újjászületett a szobor, nem áll évekig paravánok mögött, nem feldúlt a tér, a történelemhamisítás emléke sem kísért a feliraton. A Szent Mihály templom padjában is hasonló gondolatok és érzések emlékeztettek az ?sökre. Azokon a köveken jártak híres el?deink, ismert és ismeretlen, egyszer? emberek térdeltek az oltár el?tt, gyertyafény pislákolt, halk orgonaszó szólt, imádkoztak, úgy, mint én most párommal. Velem voltak szeretteim, úgy, ahogy a Fennvalóval szoktam, beszéltem arról nekik is, mi történt azóta, hogy ?k a csillagok közé emelkedtek. Felidéz?dtek ifjúságunk évei, a fiunk feln?tt, unokáim születtek, megöregedtünk, de ?ket sohasem tudjuk elfelejteni. Nem kell és nem is lehet, hiszen sejtjeinkben megmaradtak. Mozdulataik, szavaik, illatuk néha olyan er?sen él bennem, mintha egy perccel ezel?tt történt volna. Édesapám ránk hagyott írásait közzé tettem három kötetben. Amikor megszerkesztettem ezeket, a gép mellett ülve úgy éreztem, hallom a hangját, érzem fejemen simogató érintését. Édesanyám, vagy nagymamám receptjeib?l készített sütemények illata, az ágynem? frissessége, ropogása, az általuk horgolt terít?, csészéjük, amib?l teájukat itták, kedvenc virágaik, imakönyvük, fiam járása, mosolya ?ket idézi, most is el?ttem vannak, rájuk emlékezem. Néha a tükörben is felfedezek egy szemvillanást, vagy egy ismer?s mozdulatot. Most, hogy öregszem, a ráncaim, nehezebb id?szakaimban a mozgásom is hasonlít rájuk.

      Itt, a Szamos partján, a Kincses Kolozsvár utcáit járva a fiatalságunkra, szerelmünk kezdetére gondolok. Lopva páromra tekintek, látom, ? is elmerengett.

      A Gyalui havasok kéken pillantanak a városra, és benne erre az id?söd? párra, akik mi vagyunk. Sokszor voltunk azóta itt családunkkal, barátokkal Erdély szépséges tájain. Kedves vendégfogadó barátainkkal vagy ismeretlen, nyíltszív? emberekkel találkozva mindig meghatott az összetartozás, a magunkra ismerés jó érzése, a hazánkkal rokon tájak, de a csodálatos és hatalmas csúcsok látványa is mindig leny?göz, visszavágyunk oda.

      A havasok tisztásain, patakok vagy tavak mellett, templomokban, múzeumokban, kedves ismer?s családoknál megszállva, gyakran beszélgettünk arról, ami összeköt bennünket velük, amit soha nem lehet elszakítani, olyan er?sek a szálak köztünk. A múltunk közös, és reméljük, a jöv?nk is az lesz. Aggódva, félve, mégis reménykedem egy jobb világban, ahol egyek lehetünk, ahol nincs ellenségeskedés, újra eljön az aranykor, a békés élet.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kühne Katalin
Szerző Kühne Katalin 90 Írás
Nevem Hornyánszkyné Kühne Katalin. ÁÃ?rói nevem az egyszerűség kedvéért Kühne Katalin. 1947-ben születtem Szegeden, de Miskolcon élek pár hónapos koromtól. ÁÃ?rásaim az Irodalmi Rádió honlapján, CD-n és nyomtatott formában jelentek meg, elhangzottak az IR-ben. Eddig két kötetem van: Családi album (Miskolc: Felsőmagyarország, 2007), ami visszaemlékezéseimet és édesapám Töredékek a harctéri naplóból c. írását tartalmazza. A Jel a sziklán c. verseskötet (Miskolc: Irodalmi Rádió, 2007) válogatás régebbi verseimből. A harmadik idén novemberben jelenik meg Idősíkok címmel, az Uranus Kiadó adja ki, ez prózakötet. A Kláris c. folyóiratban és antológiákban szerepelnek írásaim. A könyvek, a természet, a művészetek szeretete kísért végig egész életemben. Szüleimtől, távolabbi őseimtől, barátaimtól az értékek tiszteletét örököltem, ezt próbálom továbbadni utódaimnak.