A templom harangja nagy álmosan verte el az este nyolcat. Noha hétvége volt, a kocsma forgalmán ez nem látszott. A szokott „törzsközönség” múlatta csak az idejét.
— Mi van ma, hogy ilyen gyér a forgalom? — elmélkedet a csapos magában, miközben egy fáradt legyet készült jobblétre szenderíteni a mindenre használt törlőrongyával. A kérdést nem merte feltenni a főnökének, aki a tulaj is volt egyben, mert annak mindig az lett a következménye, hogy a rossz kiszolgálásra hivatkozva a csapos bére látta ennek kárát.
— Valami fránya focimeccs van ma a tévében, hogy senki sincsen itt? — szólalt meg az egyik törzsvendég.
— Egy frászt, te ostoba. Olimpia van, ha nem tudnád.
— És? Itt is van már televízió, miért nem itt nézik? Nem kellemesebb az asszonytól meg a süvölvényektől mentesen egy jó korsó hideg ser mellett?
— Van igazságod, de ha későn ér végett a közvetítés, akkor innen még haza is kell csámpázni ám. Inkább maradnak otthon, és az olcsó bolti sört isszák a heverőn elterpeszkedve.
Józsi, aki a megszokott sarki asztalánál ült, iszogatta a sörét, mint máskor, de a szokásosnál tovább maradt. Árgus szemekkel figyelte a tévét. Néha-néha belekortyolt az italába.
— Ne politizáljatok itten, a fene essen belétek. Most vitatkoztok, amikor hosszú idő után megint döntős egy magyar vívó.
— Na, nézzetek oda. Nem is tudtam rólad, Józsi, hogy sportrajongó is vagy. Talán még egy felest vagy inkább egy kísérőt kérsz? — cukkolta a tulaj, kihasználva a vendég kitartó maradását.
— Várj még vele. Majd, ha megnyeri az aranyat a magyar vívó. Esküszöm, ha győz, mindenki a vendégem, fizetek egy rundot.
Szóra sem méltatták a többiek. Folyt tovább a beszélgetés a megszokott mederben.
Telt múlt az idő. A vendégek egy része elballagott, de kis idő múlva egyre többen kezdtek visszaszállingózni, mert Józsi nem tágított. A kocsmáros rápillantott a fali nagy kakukkosra, ami már jó ideje nem kakukkolt, figyelmeztetve az idő előrehaladtára. Lehetséges, hogy már a kakukk sem volt benne, elköltözött egy mozgalmasabb helyre, megunva az egyhangúságot.
— Már tíz óra — konstatálta a helyzetet a kocsmáros. Aztán körbe tekintett, hogy bontasson-e asztalt és hirdessen zárórát, avagy tartson tovább nyitva, függetlenül a szokásos nyitvatartási időtől.
— Na, hogy áll a bál azzal a vívóval, Józsikám? — vetette oda foghegyről. — Várjak még egy kicsit, hátha felvirágoztatod az üzleti forgalmat? Azt ígérted, fizetsz mindenkinek, ha a dobogó tetejére kerül.
Józsi kissé már be volt állítva. Noha nem ő csápolt a pást előtt, de a „célzóviz” a sok kísérővel megtette hatását. Egyre többször kókadt le a feje. Csak olyankor kapta fel, ha a riporter üdvrivalgással jelezte egy sikeres találat bevitelét. Aztán megszületett a várva-várt győzelem. Józsi úgy pattant fel a székről, önmagát felülmúlva, mint akit bolha csípett meg.
— Mindenki a vendégem. Sört a kedves vendégeknek.
A kocsmáros dörgölte a tenyerét és nógatta a csapost, hogy szaporán töltse a korsókat. Néha több habot nyomott a korsókba, mint sört, de ki törődött ilyen aprósággal, amikor tetőfokra hágott az ujjongás. Aztán elmúlt a nagy ováció és lassan szedelőzködni kezdett mindenki.
— Záróra — rikkantotta el magát jó hangosan a cég agilis tulajdonosa, hogy Józsit magához térítse.
— Mivel tarozom, főnök úr?
A tulaj elé tolta a blokkot.
— Gondolod, hogy látok is? Fátyolos már a szemem a sok „örömkönnytől”.
Benyúlt a zsebibe és kiszedett egy gyűrött húszezrest.
— Ami hiányzik, azt majd holnap behozom. Nincs nálam több.
Elindult kifelé. Kissé imbolyogva ugyan, de nem dülöngélve. A drótszamarát, oszlop híján odaállította a kocsma falához, lelakatolva a kerekét, legalább is erre emlékezett. Igen ám, de valami nem stimmelt. Sötét is volt, ittas is volt, nem bírta kinyitni a lakatot.
— Na, a fene egye meg, én jól beszívtam ma. Ha már ennyire nincsen „lukérzékem”, hogy egy lakatot sem bírok kinyitni.
Visszaballagott, hogy segítséget kérjen.
— Jöjjön már valaki — döngette meg a közben bezárt ajtót. — Nem tudom kinyitni a lakatot a bringámon.
— Menj haza gyalog. Jobb, ha nem ülsz rá. Különbben is, nem is biztos, hogy a te géped az. A múlthéten adtad el a Kovácsnak. Még én voltam a tanú, amikor üzletet kötöttetek.
— Vettem azóta egy másikat, nem szeretek gyalog járni.
— Ne zavarogj itten. Menj haza békével. Nem kell mindenkit felverned. Holnap majd elintézed, ha jössz.
Ám Józsi nem az az ember volt, aki csak simán ráhagyja a dolgok folyását másra. Felemelte fickósan a kerékpárt lakatostul, mindenestül, és csámpázva hazaindult. Már csak egy utcára volt az otthonától, amikor beleütközött az ügyeletes rendőrjárőr autójába.
— Hová-hová tartunk ezzel a szép járművel? — szegezte neki a kérdést a rend őre. — És miért te viszed, miért nem ő tégedet?
—Jaj, ne tartson már fel főtörzs úr. Ünnepeltünk a kocsmában és sok volt a célzóvíz. Nem bírtam kinyitni a lakatot. Ott nem akartam hagyni a kocsmánál, mert noha lakat van rajta, reggelre már csak a vázat találtam volna meg. Tolni meg nem lehet így lakatostul. Azért vettem a hátamra.
Megcsóválta a fejét a rend őre, aztán végiggondolta az elhangzottakat.
— Idefigyelj! Add ide azt a kulcsot meg a kerékpárt is. Beviszem az őrsre, ott egészen biztos jó helye lesz. Reggel gyere majd be érte.
Mit volt mit tenni, meg amúgy tisztelte az egyenruhát is, bepakolta a drótszamarat a „meseautó” csomagtartójába.
Reggel, aztán az első útja az őrszobára vezetett. Előadta az esti történetet az ügyeletesnek, aki aztán elvezette a raktárba. Igen ám, de ott több hasonló „drótparipa” is sorakozott egymás mellett.
— Na, melyik a tiéd? Mert itt szinte az összes egyforma.
— Ez itt, ni — bökött rá az egyikre —, itt van még a lakat is, csupán a csomagtartóra tette vissza az, aki kinyitotta.
— Na, jó, de gyere majd vissza délután az igazolást aláírni, hogy ez valóban a tied.
— Ki másé lenne? Itt a lakat rajta, amit nem bírtam kinyitni este.
— Ez még nem elég bizonyíték, mert lehet másnak is ilyen. Na, ne tarts fel, gyere vissza délután.
Józsi vissza is ment. Ugyan az a rendőr fogadta, aki előző este elvette tőle a paripát.
— Na, Józsi megtaláltad a gépedet?
— Meg biza. Ehun van, ni — mutatta nagy büszkén a falnak támasztott járgányt.
— Honnan vagy abban biztos, hogy ez a tied és nem másé?
Már kezdte volna a mondókáját, mint reggel, de hirtelen a fejire csapott.
— Tessék csak megnézni, itt van két betű — mutatott az első villára.
— De téged Varga Józsefnek hívnak, és itt K.J. van bevésve.
Megvakarta erre Józsi a füle tövit, majd diadalmasan felkiáltott:
— Miért, miért? Mert a gép a Varga JósKáJé.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Avi Ben Giora.
