Nagy Horváth Ilona : Szerelem – huszonegyedik századi plein air

 

Korhű keretbe

metszett korhely

agapé,

kecs nélkül,

hajlott térddel

nyílik Istar

borostás kapuja,

nyűtt orcák heves

veresén

a jó

szemantika

dolgozik fehér

pamaccsal:

önjelölt jelek

jelentésterhes

egymáskövetése,

így érik be

rendre a vetés,

’mi után senki

senkit nem

követ,

csak a lihegés

csiklandós

emléke marad,

s a váladékból

kent tádzs mahal

foltja a kanapén.

 

Tarkabarka festő

illeg,

ecsetén por,

üresek a vásznak,

ajkainkról röpképtelen

bókok

lógnak, s mint a pókok,

szőrös tagjaikkal lábainkhoz

másznak,

innen a libabőr.

A homlokok  mögötti

térből

kiszóló vérbő

realitás olykor közbenyal

néhány ízetlen

foszlányt,

míg korábban fordítva,

ma a lilaruhás nő

játssza ripacsmód

a rosszlányt,

latexharisnyában

fal mellett

feszengnek

az álmok,

sose látott

életszéli rétek

cifra díszei,

libidó lihegte,

elfolyt

peremvirágok.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 314 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.