Nagy Horváth Ilona : Agyfogyatkozás

/Kép: Joe Sorren/

 

Én.

 

Népes helytörőt írok,

aprítva a téren teret.

Dúskomor lepedőkön

legelő üres órák

tárta láncolt, kitérdelt

gondolatokat

felfedő elszólást tekergetek

ujjam körül,

el nem hált kéjszakákba

suttyomban bele sem

 suttogott

szeretlekek,

pink Freud örülhet nekem,

s magának.

 

Szóvá állnak a szótagok,

Így, ráncba szedve is

szeretni vágyom,

feledve megannyi

úrruhás kan csók

általam okozott

zseblázainak

soványka

hozományát,

kártalanítom

magam,

egy se volt nagy

durranás,

én pedig még vagyok,

hiszen a hulla más.

 

Én sótlan is szedem a levegőt,

ha nem kellek is kelek,

felszaladok,

te pedig szedheted sorra

a szemem,

végighaladva minden

nincsenszerelmemen,

kikben benne volt

irodalmam.

 

Ez itt az én királyságom,

kormorán koronám

fejembe nyomom,

ímhol indul a dalíóra,

gyűljön össze

hadarandót alkotni

az összes kreatív prím

fulltúrális ultravalóul

minden arcképtelen

homorú léleknek,

kik mozdulatlan

várják, hogy

lehulljon róluk a

kényszerű lárvaház.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 304 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.