George Tumpeck : Egy lúd nem győzhet

Nyomtatás

A mocsárban reggel kitört a balhé. A vadludak összeugrottak a kacsákkal.

      Ez úgy történt, hogy a gúnár békésen nézegette magát a hajnali víztükörben: „Tükröm, tükröm, mondd meg szépen, mert marha mérges leszek” — a kacsák vidáman köszöntötték a közelgő Ramadán ünnepet — ugyanis ilyenkor nem ők szerepelnek az étlapon —, majd pajkosan úszkáltak a liba körül.

      Na, ekkor csípte meg a liba seggit a törpeharcsa. Már idegesítette, hogy a nagy böhöm testivel eltakarja a napot. A gúnár sziszegve, szárnyait széttárva megrohamozta a legközelebb úszkáló kacsát.

      — Megpofozlak — sziszegte, mint egy jól fejlett mérges-kígyó. A kacsák szétrebbentek és csak messzir?l kiabáltak: 

      — Neked annyi eszed van, mint egy tyúknak! A frászt hozod ránk.

      A gúnár nem látott a pipától, és hirtelen ötlettől vezérelve röptében odapottyantott a kacsák közé. „Toccs” — mondta a libaszar, és elterült a földön. A kacsák körbeálltak és a legokosabb már fogalmazta is a feljelentést. „Közterület szennyezés, engedély nélküli felszállás, gondatlan veszélyeztetés”, és jöttek sorban a vádpontok.

      — Ez kérem tűrhetetlen, ez nem a Jurassic park —, mondta a főkacsa, aki kacsább volt, mint a többi.

      Amikor a galambposta kézbesítette a levelet, a gúnár ingerülten kérdezte:

      — Mi a rosseb ez?

      — Csak egy kacsa — mondta a galamb és tovaszállt.

      A gúnár hunyorogva olvasta a levelet, majd dühében fujtatni kezdett, ilyenkor széttárta a szárnyait, amitől akkora lett, hogy ezt mar ő sem hitte el. A békák röhögtek, a halak is vigyorogva dugták ki a fejüket a víz alól.  

      A legidősebb kacsa unottan megjegyezte:

      — Ennél azért a tyúknak is több esze van —, de ezt azért csak csendben mondta. A törpeharcsa mélyen hallgatott, és csak a bajsza alatt mosolygott egy keveset. A kacsák ettől fogva elkülönültek a libáktól, csak csoportosan úszkáltak a tó egy eldugott szegletében. A liba néha gúnyosan oda-odasziszegett:

      — Ezt megkeserülitek.

      A sértett gúnár felkereste a baglyot és bőszen rákiabált:

      — Megcsípték a seggem! — gágogta hevesen.

      A bagoly szó nélkül kiröhögte.

      — Menjél már a hülyeségeiddel — mondta mérgesen. Nagyon nem szerette a gúnár hangját, reggel ötkor meg senkiét.

      — Fel is jelentettek — gágogta megszeppenve.

      A bagoly feltette a szemüvegét és olvasni kezdett. Fejét csóválva morgott, majd hümmögött is egy kicsit.

      — Ez komoly — jegyezte meg —, szerintem keresd fel a törpeharcsát, ő járatos az ilyesmiben.

      — Ez tiszta kabaré — mondta a törpeharcsa, majd bajszát sodorva összehúzta a szemöldökét. — Ez biztos azért volt, mert állandóan a tó közepén nézegeted magad.

      — De hát én szép vagyok! — magyarázta a gúnár.

      — Egy frászt — felelte a törpeharcsa. — A béka, az a szép! Tudod? 

      Nem tudta, ez biztos a tyúkész miatt volt. Gúnár kezdett haragudni az egész világra, és már bánta, hogy mellre szívta a csipkelődést.

      — Idén ősszel elköltözöm — morogta, és mint költöző madárnak erre minden lehetősége adott volt.

      Amikor megtudtak a hírt, a kacsák csak hápogtak, ami körülbelül annyit jelentett, hogy pont ideje, hogy elhúz, mint a vadlibák. A törpeharcsa is helyeslően bólogatott, jövőre nyugodtan sütkérezhet.

      A gúnár fontolgatta az útvonalat, szemei előtt valami csodálatos sziget kepei körvonalazódtak.

      — Ez az — sziszegte magának —, ez a liba mennyország.

      Azt igazán nem sejthette, az indulás időpontja egybeesett a vadászati szezon kezdetével. A mennyország tárt karokkal várta. A portán kiszedegették belőle a söréteket, majd bebocsájtást nyert. A mennyei trónuson egy hatalmas kacsa ült, glóriával a fején.

      Hosszasan szemlélte a dermedt gúnárt, majd csak annyit mondott: 

      — De jó segged van.