ágak közt halkulnak
a tegnapot meghajlító bús szelek,
az éjszaka és nappal közt
a tejút csak elképzelt híd.
Kizuhanva egy megálmodott
színes örvényből, mint vadat kereső,
éhes sólyom, beléd kapaszkodom.
Tüdőm kitágul, lélegzetemhez
formállak, a világot
vetkezem köréd, széthullott
tollaimból a Hiány gyermeke
fészket ágyaz az alkony ölén.
Melléd ülök.
Hallgatsz, hallgatlak.
Betűk közé rajzolom
törékeny csendjeimet.
Neked nem hazudhatok,
csak magam ellen élhetek,
szavak közt lélegzem…
a versekből kizuhant
reményt keresem.
Felettünk csöndesen sír az éj,
árnyékunk meredek falakon kúszik.
Húsomat rágja a gondolat,
követsz, ölelsz
ziháló szívem befele fordítom,
arcomat torz sóhajok
rajzolják át a tükörben.
ünnepek, hétköznapok …
az idő összefolyik mögöttem,
messze járok már álmaimtól.
Melléd ülök.
Hallgatsz, hallgatlak.
Világon túli mélységekben
sírnak a szavak,
gondolatjelek közé
boldogságot dadog a szív.
De a vers szétszóródik,
hallgatásba fészkeli magát.
Sejtjeinket körbefonja
a megáradt hajnal.
Más idők, más világok
riadt lelkei lebegnek felettünk,
hús-vér árnyak kucorodnak
a sehol-föld hideg tenyerén.
Körülöttünk néma folyómedrek
tágulnak, mélyülnek,
égre lombosodó fákra
szomorodik a reggeli fény.
Melléd ülök.
Hallgatsz, hallgatlak.
Neked nem hazudhatok…
Látod, ma sem lesz feltámadás,
se holnap, se holnapután,
se kereszt, se menet, se vers,
csak az éjszaka vásznára
szögelt napfogyatkozás.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.07. @ 18:20 :: Szilágyi Hajni - Lumen