Neked irgalom, nekem testvértelen fájdalom.
Szép tested egyszer? urna ölébe rejtve,
lopva pillantok felvirágzott fényképedre.
Kinevethetsz, ahogy a kereszt alatt állok
zavartan, bénán, értetlenül,
kezemben a rózsa lassan megfeketül.
Ott a kórterembe remegve súgtad a fülembe,
hogy félek, s akkor
ajkamról d?ltek a hazug szavak
mint medrét vesztett áradó patak,
hogy meggyógyulsz, mert gyáva voltam
és hinni akartam benne, pedig láttam
a sötét szárnyak árnyékát az ágyadba vetve…
Kint fekete madarak némán rázzák fejükr?l a havat,
az ablakra nézek de hiába, semmit nem mondanak.
Legalább kárognának egy kicsit, valahogy részvétteljesen,
elrepülnek gyorsan, hogy még ez se legyen kapaszkodónak.
A hiány Bermuda-háromszögét már ismerem,
valami örök fémes íz kúszik a számba
holnaptól egyedül maradok szül?ket vesztett árva.
„Minden üres lett és esetleges
id?síkon érkeznek a záróvonalak,
az értelmet veszt? létezésben
elmosódik a torzó emberi alak.”
-Azért még megfésüllek és
hófehér zoknit húzok kis lábaidra,
hogy ne fázz az úton, s odaérj hamar,
le ne késsed Istent, de siess hozzám vissza.
Talán akkor majd megbocsátasz nekem,
mert én nem tudok hazug önmagamnak.
A sok varjú gubbaszt lelkemen.
Tudod, a „feltámadás” csak szólj, hogy mikor…
Az irgalom a Tiéd, enyém a néma sikoly,
a testvértelen fájdalom – b?nh?dnöm némán kell.
Nem csörren többet a telefon:
milyen a napod édes kishúgom?
Legutóbbi módosítás: 2012.03.17. @ 14:00 :: Márté Zs. Fruzsina