Macskássy vezérigazgató-tulajdonos, búsan üldögélt tizenhetedik emeleti megalázó rezidenciáján, amikor teljesen váratlanul, Pacsoki felszólt. Napjai hosszúra nyúlt unatkozások egymásba fonódásaiból tevődtek ki és saját szerencsétlenségének folyamatos kielemzéséből, amiért nem lehet egy tisztességes, hatvan, nyolcvan emeletes irodaháza, ahol annak rendje és módja szerint, a legfelső emeleten trónol. A földszinttől felfelé, a többi emeleten senki nincs, de akkora gáz ez a nyomortanya így is, hogy folytonos lelki viharzónák egymásba ütközése zavarja belsejét. Közben, a csak neki fenntartott liftes fiú felszállította ingerülten, hiszen máskor a teljes napi munkája kimerült, egy darab vezérigazgató fel, és egy darab vezérigazgató leszállításával. Derogálónak tartotta az alantas liftgomb nyomkodását. Nos a kopogás után be is nyitott.
– Szervusz édes egy komám, hogy megy a vállalat?
– Melyik, kérlek szépen? Úgy tudtam több is van, de ilyesmivel nem én foglalkozom, általában reprezentálok itt fent üldögélve. Nos fogós kérdés ez, hagyjuk is.
– Tudod mi érdekelne?
– Mondd kérlek!
– Ki a legjobb sofőröd?
– Miért érdekel?
– Tudod, az egyik gépkocsivezetőm, azt hiszem szimulál, ahogy régen mondtuk, táppénzt csal. Kéztörésre hivatkozva nem akar munkába állni. Már gondolkodtam, hogy jogi tanácsot kérek, mert ehhez nem annyira értek. A biztosítóval, vagy a rendőrséggel rendezem a dolgot, nem akarok olyannak kifizetni havi három-négy szivarra valót, aki nem dolgozza végig a munkaidőt.
– Várj kérlek, leszólok a pótolhatatlant pótlónak.
– Kinek kérlek?
– Máshol úgy nevezik, hogy helyettes, de nekem ez megalázó…
– Értelek!
– Megkérdezem tőle, sőt fel is küldetem, legalább ne unatkozzunk. Magam is kíváncsi vagyok, ki a legjobb, hogy is mondtad?
– Sofőröd.
– Igen… Gépjárművezető, ha nem csalódom.
– Pontosan!
Macskássy leszólt és Márton, teljes nevén Martin Márton, lift nélkül tizenhét emelet futólépésben leküldése után, egy engedélyt kérő kopogtatást követően be is lihegett.
– Jó napot vezérigazgató úr, hívatni méltóztatott, itt vagyok, megjelentem, mit óhajt? Állok rendelkezésére.
Márton úgy gondolta beleprésel ebbe az egy mondatba minden elvárási lehetőség megfelelőjét.
– Érdekesen tartja a kezét.
– Igen kérem, a fejem kiderítetlen okból balra billen, ha nem tartom. Ezért, az ablakba könyökölve tartom folyamatosan.
– Télen is?
– Igen kérem, kiváló hidegbírásom van és egy kézzel vezetek.
A vezérigazgatónak gőze sem volt, hogy ezek a szuper járgányoknak gondolt kamionok, nem automata sebváltósak. Márton beleharapott a nyelvébe és azon gondolkodott, hogy kéne megoldani több éves problémáját, ezt a fejbillenőset. Egy kézzel, ilyen tragacsokat vezetni, több mint életveszélyes, hiszen minden sebességváltásnál magára kellett hagynia a volánt. Bal keze, szükségszerűen a fejét támasztotta. Télen visított a széltől felfokozott sok mínusz fok, hogy majdnem kirepítette a fejét. Máskor meg, otthon felesége kellett lenyesegesse, karján rügybefakadó lombozatát.
– Tudja vezérigazgató úr, a mi gépjárműveink bombabiztosak!
– Ne mondja! Nem is emlékeztem, hogy háború sújtotta területeken is kereskedünk. Nem veszedelmes ez a rakományra és a kocsira nézve?
– Mire méltóztatik gondolni?
– Az egykezes vezetésre.
– Ugyan, természetesen több száz baleseti lehetőséget bekalkulálva, gondoskodtam megannyi tervről, hogy rakománya és kocsija ne sérüljön, csak én zúzódjak apró darabokra…
– Maga egy nagyon rendes em…ber. Na azért ne túlozzuk el! Szóval sofőrlény. Nem tudom, a ketteske miben méri a professzionalizmust, de magát küldte fel, mint legjobb sofőrünket. Bizonyára igaza van, talán úgy száz százalékban.
– Az életem adnám igazgató uramért és a cégért! – „Dögölj meg te marha” – gondolta – „itt kínozol már a fene tudja már mennyi idő óta, hogy utána sem tudok nézni mitől billeg a fejem, csak mert egy beképzelt főnöklény vagy”.
– Nos, mit szólsz Pacsokikám, itt a megkérdőjelezhetetlen bizonyíték felvetésedre, hogy az egykezes vezetést, egy egyszerű kartörésre hivatkozva elutasítani, nem más, mint potya lógás. Én a helyedben nem csinálnék semmilyen ügyet, egyszerűen kirúgnám a mocskos, szemét, alávaló bérelt lényt. Martin Márton a becsületes neve?
– Igen kérem.
– Volt katona?
– Igen kérem.
– Megkérném, helyezkedjen vigyázzállásba. Mellőzze a nemzeti himnusz eléneklését, de magában ismételgesse cégünk, de annál többször saját nevemet. Kitüntetésben részesítem – ilyent még soha nem tettem, lehet megbánom, hogy vajból van a szívem -, de hát én is ember vagyok. Helyesbítek, én ember vagyok, kedves sofőrlény.
„Vajon mit akar ez a marha”, zordult magában Márton, „ha legalább egy kisebb prémiummal rukkolna elő, az első szabadságomon elmennék egy fejszerelőhöz, akivel kideríttetném a billegés okát. Meg is javíttatnám. Nem tudom két-három percnél tovább egyenesben tartani a fejem. Ez a tetőlakó, itt a senkivel bélelt torony tetején, olyan messze van a valóságtól, hogy ultramodernnek gondolja a – tény ami tény -, nem rossz kocsikat. Bár nem olyanok, ahogy ő képzeli. Talán még azt is gondolja, gépkocsijaihoz otthonról hordjuk, hálából a benzint”.
– Tényleg Márton, mondja mennyit fogyaszt a kocsija?
– Természetesen semmit vezérigazgató úr!
Vágta rá, szemrebbenés nélkül és a vezérigazgatóról visszaverődő jelzésekből felmérte, ha netán egy negyven évvel ezelőtt használatos benzines öngyújtónyit mondott volna, kizökkent elkeseredésbe taszítja és másik sofőrlényt keres magának ebben az egyre rosszabb ízű, penetráns életszerűségben.
– Nos Márton, nem szeretném, hogy megfázzon, ezért gondoskodom a kabin hőmérséklet bizonyos mértékű stabilizálásáról.
„Nem rossz”, gondolta, „de hogy fogok akkor könyökölni, jaj, ez a túlburjánzó jóság remélem, nem kártékony?”
– Begipszeltetem a bal kezét, hogy ne lombozzon ki, azt valószínűsítem, igen fárasztó lehet így járni-kelni.
– Megkérhetném a vezérigazgató urat tisztelettel, hogy ezt mellőzzük. A kabin hőstabilizálásnak nagyon tudok örülni!
– Rendben, akkor talán a fejbillenésének okát iktatnám ki, azt hiszem két kézzel biztonságosabb vezetni…. Talán kétszer annyit tud majd dolgozni! Hát nézze, beszerzek magának – azt gondolom, látta már filmekben milyen -, olyan nyakstabilizálókat. A dzsekit emelje le a fogasról, csak kicsit használt, alig tizenhat éves még.
Már tizenöt éve nem használom, sokkal melegebb lesz.
– Értem vezérigazgató úr, távozhatok?
– Távozhat Martin – hőkölt magába -, meg sem köszöni?
– Dehogynem, ember nem lesz, akivel jóságát ne tudatnám!
– No ez már tisztességes hozzáállás, küldök egy tucatnyi nyakstabilizálót, az ablakot is bezárhatja majd. Most már örül ugye?
– Nagyon, vezérigazgató úr.
– Mehet dolgozni, majd túlórában ledolgozza, ami időt itt elpocsékolt.
– Nagyon köszönöm!
És Márton elment.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.17. @ 06:13 :: Boér Péter Pál
