Szívemben zenélnek…
szerelmes, bakancsos dalok.
ők a csend és ők a kiáltás.
Ölelik egymást s mint aki
lábujjhegyen jár,
semmiből indul,
hogy minden legyen.
Árnyszaggató fények gyűlnek körém,
sarjadó szavak vajúdnak némán.
Búvó verssorok, felsejlő ízek
édes aromáit forgatja vissza a szám.
Néha sok, néha kevés ez a lángolás.
Szépséget szül, vagy szörnyet,ki tudja.
a rám boruló ég,
a hit s lemondás szemtől-szembe,
nem köt s nem enged el,
mint pástra lépőt a köldökzsinór.
Hadakozik bennem, -menjen, maradjon-
fáj minden szakasz,
minden rímdobbanás.
Megszüljem őket, hisz arra szántam,
hogy halljam hangjukat s lássam,
hogy bontja szárnyait a vágy,
vagy hamvassza tűz-öl,
ringassa világtalan világ
s maradjon meg mind,
a meg se születetthal(l)hatatlanságban,
csak magamnak késői ébredéshez,
míg az enyészet varázsában hinni tud…
Az életbe úgyis belehalna.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.16. @ 06:36 :: Seres László
