„Színvallásomat bokorrezdülések kísérik,”
Koromfekete palatető az ég,
fehér lámpás a Hold.
Az ezüst rengetegben
megízlel a vágy,
csak csínján
bánj
vele.
A csillagok rikító sárga
pontok, a sors
kendőzetlensége
ölébe fonja
az elárvult
szótlanságot.
Lassan piroslik
a lobbanékony nap,
túl sokat visz
a vászonra,
(ha rólam van szó).
Ágak barna vázlatában
begyöpösödsz,
lépj egyet,
magkezdemények
születnek meg,
belőlük terem
sok kicsi hajtás;
zöld levél,
fű,
moha,
árnyalataikat
szél satírozza.
A szabad ég alatt
nyugszik a csintalan
kék virág
– ez vagyok én -,
minden más csak
mellékszín.
Diszítik életem könyvét,
de ez a feltűnő lap
ezernyi titkot rejt,
magában hordoz,
ez váj belém,
egyre mélyebbre
festve bennem,
a tőletek eltérő jelzőt;
az egyenértékű fényt.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.08. @ 08:26 :: Horváth Nóra
