(III. változatban)
Belebotlom a vaskos kőbe,
(amire úgy emlékszem),
mintha már elhagytam volna.
Gyors léptekben
utánam csahol,
követ,
árnyékként kísért,
aztán meg emleget.
Porba tipor,
ne felejtsem, ki volt,
s mivé lett,
mi az, ami összehoz minket;
a csavaros észjárás
fába ékelt berögződése.
Botorkálnak belém csimpaszkodott
követőim, rám bámul
a lombkorona,
az ágról szakadt csipke.
Szabad vagyok,
senkinek a senkije;
vallom, csak egy
vállvonás kell hozzá,
a békét is békén hagyva.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.20. @ 08:12 :: Horváth Nóra
