A teraszon, f?nökére várakozó Zoltán, meglepetten fogadta Jancsika köszönését, aki úgy g?zölgött a verítékt?l, mintha szaunából, vagy a legkimerít?bb edzésb?l jönne.
— Csókolom Zoltán bácsi! — köszöntötte.
— Szervusz kérlek, a kedves édesapádat várom személyes ügyben. Látom edzeni voltál.
— Ezt honnan tetszett kitalálni? — kerekedett nagyra két szeme és egyben csodálkozó mosolyba merevedett pufók pofija.
— Miután csapzott vagy, gondolom rohansz a zuhany alá. Nem is gondoltam, hogy vannak még olyan egyesületek, ahol ezt ott helyben nem lehet megoldani. Talán cs?repedés volt?
— Ne tessék haragudni, kedves Zoli bácsi, lassan a papával kezdek egyetérteni, mikor a bordó majom intelligencia hányadosával azonosítja a magáét. Bocsánat, ha egy kicsit túl ?szinte voltam, de nagyon megbántott.
— Mivel fiam? Az apád, a tiszteletreméltó f?nök úr véleménye, nem lep meg, talán még igaza is van, bár nem vagyok bordó, azt hiszem. De ha ? olyannak lát, akkor biztosan úgy van. Lám, örök titok marad számomra, honnan is jössz.
— Honnan a fenéb?l jönnék, Zoli bácsi? A fater kitalálta, hogy a korombeli gyerekek zongoraórákra járnak. Tetszik ismerni, ? nem primitív gondolkodású ember! Egyik, másik barátom — soha nem fogom megérteni mit is csinál — egész id? alatt ülve.
— Hol ül?
— Hát a zongoraórán, ahová szerinte jár.
— És mondd Jancsika, te milyen zongoraórára jársz?
— Na, ez bonyolult. El?ször be kellett határolni, mi is az a zongora. A papa nem mindenben, csak majdnem mindenben járatos.
— Majdnem mindenben kisfiam, hidd el nekem, a leg—majdnem mindenben is.
— De a zongorát azt nem tudta, és megkérdezte Poharas urat, mert nem tud az interneten keresni, a lexikonokat is utálja, joggal. Ez utóbbiakat én is nagyon. Poharas bácsi, jelent?ségteljesen annyit mondott neki, Casablanca. Most képzelje, a fater megvette Casablancát és kiderült, hogy nem zongora és a Casablancaiak, csak fél áron voltak hajlandók, a felesleges, nem zongorájukat visszavásárolni maguknak. Magukat.
— Értem kisfiam, akkor Poharas bácsi ezért repült.
— Tud repülni?
— Most már igen. A kedves édesapád, aki nagyon majdnem mindenhez ért, megtanította.
— Ej, jó hogy mondja Zoli bácsi, a hétvégén kijárom, hogy megtanítson repülni.
Zoltán megijedt saját szavaitól és egy pillanat alatt kivágta.
— Ne próbálkozz Jancsikám! Édesapád, csak negyven fölötti f?könyvel?k röpködését tudja megoldani és ha jól értelmezem, te nem könyvel? szeretnél lenni.
— Hát, az biztos nem! – sziszegte, a még mindig kifulladt gyerk?c – Szóval, mikor visszavásároltattuk Casablancát, az a röpköd? Poharas bácsi még mindig nem azt mondta hogy zongora, meg miegymás, hanem, hogy Sam. ”Tudja f?nök úr, az a fekete férfi a slágerrel. Erre apám négyszázszor megnézte a filmet és rájött, hogy van ott egy fekete szín?, gombokat gyurmáló illet? és vásárolt egy pont ugyanolyant bérbe, mert tulajdonolni már nem lehetett. Az órás kijelentette, hogy nem tud abból a fekete férfib?l órát csinálni.
Zoltán elveszítette a fonalat, jobbnak látta hallgatni, hiszen egy f?nök, akinek a fia a papájától akar megtanulni repülni és zongora ügyben ilyen mérhetetlenül tájékozott, jobb ha a többszörös áttéteken sem ingerl?dik fel. „Vajon minek kellett ezeknek óra és éppen egy pasasból”, gondolta.
— Mesélj tovább kisfiam, igazán leny?göz?, édesapád leleményessége!
— Na, miután valahogy ett?l a bérleti, órának alkalmatlantól megszabadultunk, végre kinyögte, „a sláger”.
— Kir?l beszélsz?
— Kir?l beszélnék, Poharas bácsiról. Apám már dorgáló hangulatában volt és nem tudom mi történhetett mert kiküldött, de talán veres pecsenyét játszhattak.
Hallottam, ahogy kérdezi, „most már ne beszéljen rébuszokban, ne célozgasson, mondja meg, mi a fene az a zongora”. Erre Poharas bácsi megkérte, hogy indítsa el a filmet és megmutatta. „Ja, az a nagy izé, amit nyomkod az a fehér fogú?” És képzelje, csináltatott egyet! Egy tömör, gyönyör?, olyan izé… zongorát. Elvitte az óráshoz és meghagyta, csináljon bel?le órát.
— Értem kisfiam — harapott saját nyelvére Zoltán – faliórának, vagy karórának használjátok?
— Most hülyéskedik velem Zoli bácsi? Már negyed órája faggat, hogy honnan jövök. Ha én ezt megmondom a papának…
— Ne mondj semmit neki, én nem bántalak gyermekem. Beszélgetünk. Barátok vagyunk, nem?
— Na szóval, figyeljen ide! A hülye osztálytársaim, nem is zongoraórára járnak, hanem azokat a fehér—fekete billenty?s nyavalyákat nyomkodni tanítja ?ket, valami andalgófej?. De apám, a második emeleten hátul, az egyik szobát külön zongoraóra szobának rendezte be. Semmi sincs benne, csak a zongoraóra, ami nem lehet karóra, mert jó nagy és falióra sem, mert lezuhanna. Fölé raktunk egy futópadot, amit olyan közepes sebességre állítottunk, sem cammogósra, sem rohanósra, valahol az er?ltetett menet és a kocogás közé, mert apám a legjobbat akarja nekem és én zongoraórára járok.
— Zenét nem lehet a ti órátokból kivarázsolni?
— Dehogyisnem, a fater megkérte az órást, rakjon bele egy modult, ami tárol, úgy ötvenezer különféle zeneszámot. Van egy kódrendszer és a fekete—fehér nyomógombok, amiket a félrevezetett lúzer osztálytársaim dögönyöznek, nyomkodására rendszerbe szedetten és kódoltan, úgy varázsoljuk életre, ahogy akarjuk, de nem ez a lényeg.
— Nem, nem kisfiam, Jancsikám. Megértettem, a zongoraórára járás a lényeg, s?t a zongoraórán járás. Nemde?
— Dehogyisnem! Majd szólok egy jó szót a faternak, látom, értelmes bácsinak tetszik lenni.
Zoltán megnyugodott és páni rémületbe esett, hogy egy ilyen, kimondottan jellegzetes hozzáállású f?nök beosztottjaként, hogy tud megnyugodni. Aztán megjött Jancsika papája és gondterhelt arccal hívta be Zoltánt, kétezer négyzetméteres, mini dolgozószobájába.
— Bajban vagyok. Ha meg meri mondani valakinek, megtanítom röpülni!
— Igen f?nök úr, tudom, erre ön tökéletesen képes, hallgatom tisztelettel és állok rendelkezésére.
— Mondja, hallott már a színházról?
— Igen, bátorkodom megjegyezni.
— Nos, én az összes tanulmányomat magánúton végeztem. Vannak hiányosságaim, de ha err?l szólni mer valakinek…
— Igen tudom, repülök — mondta Zoltán és hozzágondolta, „Ekkora bunkóval az életben nem gondoltam, hogy találkozni fogok és f?leg nem, hogy a f?nököm lesz. Hiszen az összes diplomáját, amennyiben a nyolc osztályos és érettségi bizonyítványokat is beleértjük, Mester barátom, külön ilyen szolgáltatásokra szakosodott szomszédjától vásárolta”.
— Hé jóember, bóbiskol?
— Ugyan f?nök úr, elnézését kérem! Mondja!
— Szeretném megkérdezni, maga szerint milyen szín?re festessem a házamat, hogy a rengeteg — engem egyre jobban befogadó, de még mindig, valamiért lenéz? — sznob társaság, elég színesnek találja ahhoz, hogy nyugodtan elmondhassam én is, színes a házam, színes házba járok, színházba. Színházam vetekszik színházatokéval.
Zoltán gondolkodóba esett. Azon töprengett, meg merje—e mondani, hogy f?nöke krónikus, befele növ? hülyeségben szenved, mert a színház egészen más, vagy hagyja rá és bökjön ki egy színkombinációt. Vajon mivel tesz kisebb kárt életmenetében…
2012.02.06. 11:47 Még mindig…
A teraszon, f?nökére várakozó Zoltán, meglepetten fogadta Jancsika köszönését, aki úgy g?zölgött a verítékt?l, mintha szaunából, vagy a legkimerít?bb edzésb?l jönne.
— Csókolom Zoltán bácsi! — köszöntötte.
— Szervusz kérlek, a kedves édesapádat várom személyes ügyben. Látom edzeni voltál.
— Ezt honnan tetszett kitalálni? — kerekedett nagyra két szeme és egyben csodálkozó mosolyba merevedett pufók pofija.
— Miután csapzott vagy, gondolom rohansz a zuhany alá. Nem is gondoltam, hogy vannak még olyan egyesületek, ahol ezt ott helyben nem lehet megoldani. Talán cs?repedés volt?
— Ne tessék haragudni, kedves Zoli bácsi, lassan a papával kezdek egyetérteni, mikor a bordó majom intelligencia hányadosával azonosítja a magáét. Bocsánat, ha egy kicsit túl ?szinte voltam, de nagyon megbántott.
— Mivel fiam? Az apád, a tiszteletreméltó f?nök úr véleménye, nem lep meg, talán még igaza is van, bár nem vagyok bordó, azt hiszem. De ha ? olyannak lát, akkor biztosan úgy van. Lám, örök titok marad számomra, honnan is jössz.
— Honnan a fenéb?l jönnék, Zoli bácsi? A fater kitalálta, hogy a korombeli gyerekek zongoraórákra járnak. Tetszik ismerni, ? nem primitív gondolkodású ember! Egyik, másik barátom — soha nem fogom megérteni mit is csinál — egész id? alatt ülve.
— Hol ül?
— Hát a zongoraórán, ahová szerinte jár.
— És mondd Jancsika, te milyen zongoraórára jársz?
— Na, ez bonyolult. El?ször be kellett határolni, mi is az a zongora. A papa nem mindenben, csak majdnem mindenben járatos.
— Majdnem mindenben kisfiam, hidd el nekem, a leg—majdnem mindenben is.
— De a zongorát azt nem tudta, és megkérdezte Poharas urat, mert nem tud az interneten keresni, a lexikonokat is utálja, joggal. Ez utóbbiakat én is nagyon. Poharas bácsi, jelent?ségteljesen annyit mondott neki, Casablanca. Most képzelje, a fater megvette Casablancát és kiderült, hogy nem zongora és a Casablancaiak, csak fél áron voltak hajlandók, a felesleges, nem zongorájukat visszavásárolni maguknak. Magukat.
— Értem kisfiam, akkor Poharas bácsi ezért repült.
— Tud repülni?
— Most már igen. A kedves édesapád, aki nagyon majdnem mindenhez ért, megtanította.
— Ej, jó hogy mondja Zoli bácsi, a hétvégén kijárom, hogy megtanítson repülni.
Zoltán megijedt saját szavaitól és egy pillanat alatt kivágta.
— Ne próbálkozz Jancsikám! Édesapád, csak negyven fölötti f?könyvel?k röpködését tudja megoldani és ha jól értelmezem, te nem könyvel? szeretnél lenni.
— Hát, az biztos nem! – sziszegte, a még mindig kifulladt gyerk?c – Szóval, mikor visszavásároltattuk Casablancát, az a röpköd? Poharas bácsi még mindig nem azt mondta hogy zongora, meg miegymás, hanem, hogy Sam. ”Tudja f?nök úr, az a fekete férfi a slágerrel. Erre apám négyszázszor megnézte a filmet és rájött, hogy van ott egy fekete szín?, gombokat gyurmáló illet? és vásárolt egy pont ugyanolyant bérbe, mert tulajdonolni már nem lehetett. Az órás kijelentette, hogy nem tud abból a fekete férfib?l órát csinálni.
Zoltán elveszítette a fonalat, jobbnak látta hallgatni, hiszen egy f?nök, akinek a fia a papájától akar megtanulni repülni és zongora ügyben ilyen mérhetetlenül tájékozott, jobb ha a többszörös áttéteken sem ingerl?dik fel. „Vajon minek kellett ezeknek óra és éppen egy pasasból”, gondolta.
— Mesélj tovább kisfiam, igazán leny?göz?, édesapád leleményessége!
— Na, miután valahogy ett?l a bérleti, órának alkalmatlantól megszabadultunk, végre kinyögte, „a sláger”.
— Kir?l beszélsz?
— Kir?l beszélnék, Poharas bácsiról. Apám már dorgáló hangulatában volt és nem tudom mi történhetett mert kiküldött, de talán veres pecsenyét játszhattak.
Hallottam, ahogy kérdezi, „most már ne beszéljen rébuszokban, ne célozgasson, mondja meg, mi a fene az a zongora”. Erre Poharas bácsi megkérte, hogy indítsa el a filmet és megmutatta. „Ja, az a nagy izé, amit nyomkod az a fehér fogú?” És képzelje, csináltatott egyet! Egy tömör, gyönyör?, olyan izé… zongorát. Elvitte az óráshoz és meghagyta, csináljon bel?le órát.
— Értem kisfiam — harapott saját nyelvére Zoltán – faliórának, vagy karórának használjátok?
— Most hülyéskedik velem Zoli bácsi? Már negyed órája faggat, hogy honnan jövök. Ha én ezt megmondom a papának…
— Ne mondj semmit neki, én nem bántalak gyermekem. Beszélgetünk. Barátok vagyunk, nem?
— Na szóval, figyeljen ide! A hülye osztálytársaim, nem is zongoraórára járnak, hanem azokat a fehér—fekete billenty?s nyavalyákat nyomkodni tanítja ?ket, valami andalgófej?. De apám, a második emeleten hátul, az egyik szobát külön zongoraóra szobának rendezte be. Semmi sincs benne, csak a zongoraóra, ami nem lehet karóra, mert jó nagy és falióra sem, mert lezuhanna. Fölé raktunk egy futópadot, amit olyan közepes sebességre állítottunk, sem cammogósra, sem rohanósra, valahol az er?ltetett menet és a kocogás közé, mert apám a legjobbat akarja nekem és én zongoraórára járok.
— Zenét nem lehet a ti órátokból kivarázsolni?
— Dehogyisnem, a fater megkérte az órást, rakjon bele egy modult, ami tárol, úgy ötvenezer különféle zeneszámot. Van egy kódrendszer és a fekete—fehér nyomógombok, amiket a félrevezetett lúzer osztálytársaim dögönyöznek, nyomkodására rendszerbe szedetten és kódoltan, úgy varázsoljuk életre, ahogy akarjuk, de nem ez a lényeg.
— Nem, nem kisfiam, Jancsikám. Megértettem, a zongoraórára járás a lényeg, s?t a zongoraórán járás. Nemde?
— Dehogyisnem! Majd szólok egy jó szót a faternak, látom, értelmes bácsinak tetszik lenni.
Zoltán megnyugodott és páni rémületbe esett, hogy egy ilyen, kimondottan jellegzetes hozzáállású f?nök beosztottjaként, hogy tud megnyugodni. Aztán megjött Jancsika papája és gondterhelt arccal hívta be Zoltánt, kétezer négyzetméteres, mini dolgozószobájába.
— Bajban vagyok. Ha meg meri mondani valakinek, megtanítom röpülni!
— Igen f?nök úr, tudom, erre ön tökéletesen képes, hallgatom tisztelettel és állok rendelkezésére.
— Mondja, hallott már a színházról?
— Igen, bátorkodom megjegyezni.
— Nos, én az összes tanulmányomat magánúton végeztem. Vannak hiányosságaim, de ha err?l szólni mer valakinek…
— Igen tudom, repülök — mondta Zoltán és hozzágondolta, „Ekkora bunkóval az életben nem gondoltam, hogy találkozni fogok és f?leg nem, hogy a f?nököm lesz. Hiszen az összes diplomáját, amennyiben a nyolc osztályos és érettségi bizonyítványokat is beleértjük, Mester barátom, külön ilyen szolgáltatásokra szakosodott szomszédjától vásárolta”.
— Hé jóember, bóbiskol?
— Ugyan f?nök úr, elnézését kérem! Mondja!
— Szeretném megkérdezni, maga szerint milyen szín?re festessem a házamat, hogy a rengeteg — engem egyre jobban befogadó, de még mindig, valamiért lenéz? — sznob társaság, elég színesnek találja ahhoz, hogy nyugodtan elmondhassam én is, színes a házam, színes házba járok, színházba. Színházam vetekszik színházatokéval.
Zoltán gondolkodóba esett. Azon töprengett, meg merje—e mondani, hogy f?nöke krónikus, befele növ? hülyeségben szenved, mert a színház egészen más, vagy hagyja rá és bökjön ki egy színkombinációt. Vajon mivel tesz kisebb kárt életmenetében…
Legutóbbi módosítás: 2012.02.04. @ 23:27 :: Cyfri
