Szalmavackán csak forgolódott, a marhák is szétbőgték magukat, hogy valahová, az istállón kívülre szorítsák a csendes mínusz húsz fokot. Fogcogva csendeskedett az a figyelő, ablaktalan és tenyérnyi hézagú ajtók között. Egy kis szalma lángja lobogott a dobkályhában, talán ha ráfekszik, át is melegíti.
Kínlódott, nyolc éve nem aludt már ágyban, de köreiben a leszázalékolás ismeretlen fogalom volt. Boldog volt, hogy az őt mindenfelől meghaladó fizikai munka alól, kegyeskedtek felmenteni és az év összes napján – helyesebben éjjelén -, „hatékony” tehénőrző-védő feladattal enyhítették életét.
Már megszokta a beszakadt oldalú épületet, ahová naponta sötétedéskor valahogy elbaktatott. Szabályos baráti kapcsolatba került az össze-vissza cikázó patkányokkal, egy-egy legömbölyített szalonnadarab, bőrke megvesztegető odadobásával.
Régebben pipázott, később maga vágta dohányból, újságpapírba tekert cigarettákat pöfékelt, de már ettől is eltiltotta az orvos. Így álmatlan éjszakákon – mert hát októbertől április-májusig álomszünetre kényszerült – emlékképekből gyúrt mozaikkockák, képzeletbeli ide-oda dobálásával töltötte meg a zenélő tehénbőgést.
Az ápolók sem ismerték jobban egyik-másik állatot mint ő, pedig azok látták a soványítókúrán küszködőket. A hangjukból megmondta, Irénke, Mariska, vagy Rozi csatarál.
Mindegyiknek nevet adott, kedvencei is voltak. Aztán elénekelt néhány búbánatosat. Ha jó kedve volt, „rece-fice bumm, bumm, bumm” töltötte meg a tehénfüleket.
Csak az első években unatkozott, utána sosem, mert Celofán, a fajtiszta korcs, göndörcsavarással idomult gazdája kiszolgáltatottságához. Pedig nem is volt az övé, a kutya a telepen lakott.
Időfolytával, már harmadjára találták a hazavezető úton összeesve, de mindig egy kis nógatásra, noszogatásra – Ugyan már Nagybíró bátyám, ne játssza itt a jellemtelent, egy kis szemérem is lehetne magában! – hazakínlódta magát. Ám negyedik alkalommal, akármeddig lökdösték, nem bírt ájultából, csak szétesett romhalmaz maradni, képtelen volt pillanatok alatt csettinteni, mint a hirtelen felépült ház vakbuzgón, „ihajla, én örökké állni fogok”.
Olyasmi látomásfélék lepték el, mint istállóbéli büdös vackán. Leereszkedtek a felhők és már-már beléjük szagolt, egészen jól érezte magát, úgy, mint akkor régen, amire már nem is emlékezett… Sem sötét, sem túl világos nem volt, dunnafehér színű gomolygás ölelte, míg nem távolról egy rekedt hang, borgőzös áradása tódult rá.
– Keljen már, maga lusták megtestesítője, vondozódjon haza legalább, ha már világos nappal is itt, a fénytől fénylő járdán szunyókál!
Felkelt volna, de mozdulni sem bírt. A borgőzös, hónaljból felnyalábolta és lábra állította.
– Ne kényeskedjen tovább, induljon végre!
Egy megbocsájtó hátbasuppantással útjára engedte, de az nyomban összecsuklott. Borgőzös, egy arra járó menyecskét utasított.
– Eredj, szólj az asszonyának, hogy ez már megint itt fetreng. Jó dolgában, reggelre tökre itta magát!
Hazakerült és vánkosai között, házának nádfedele alatt négy napig szunyókált. Az asszony nógatta ugyan szürkületkor, hogy iramodjon, mert elveszti kiváltságos állását, de ő nem látott, nem érzett semmit. Nem evett, nem ivott, csak aludt, mint már évek óta nem.
Ébredése után, asszonyi csatarával díszített szobájában, már csak hófehér felhőket látott, melyeken át kedvenc teheneinek bőgése, plusz egy ismeretlen hang, duruzsolták körül.
Nyolc napig lebegett ég és föld között, amikor a sok gomolygó, fehér dunnaszerűség, egymással egyesülve, égbe mutató spirálként emelték, arcát simítva, földi jóakarói közül, az örök világosságba.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.28. @ 17:21 :: Boér Péter Pál
