Vandra Attila : Légzuhatagban Epilógus

Áron a szakítás után ismét elmegy K?nigsbergerékhez. Nem kér egyebet csak az ártatlanság vélelmét: Fogadják el a lehet?séget, hogy képes ismét rendes emberré válni. A jeges fogadtatás végén Réka még a ház „vérebét” is szabadon engedi, szedje gyorsabban a lábát kifelé… Csak Omama csóválja meg a fejét…

 

1. Epilógus

Az október végi nap összegy?jtötte maradék erejét, és mintha májusi hangulatot próbált volna lehelni az ?sz csodás színeibe öltözött természetbe, mely a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem parkjában, a feny?k között örökzöldre váltott, hirdetve, a természet örök. A nézel?d?nek Pet?fi sorai jutottak eszébe:

    „Itt van az ?sz, itt van újra,
    S szép, mint mindig énnekem…”

Sokan ültek ki aznap a padokra kiélvezni az indián nyár talán utolsó fellobbanását, mely mintha az emberek eszébe próbálná vésni:

    „És valóban ?sszel a föld
    Csak elalszik, nem hal meg”

A kikeletre csak a természetnek kell várnia, az emberi léleknek nem, ezt az el?adásokról, laborokból távozó egyetemisták is igazolták. Fiatalságuk láttán tavasz költözött a nézel?d? szívébe, eszébe juttatva a már élete delén túl járónak, hogy egykor — id?járástól függetlenül —, az ? ereiben is tombolt a kikelet, és a szerelem nem évszakhoz kötött. A fel-felélénkül? szél csak a padokon sütkérez? id?seket késztette fakó ruházatuk begombolására, a fiatalok közül egyesek még élénk rövid ujjúban jártak, bár akadt, aki erre csak a fejét csóválta.
    Egy pár még ebben a vidám egyetemistaáradatban is magára vonta a nézel?d? figyelmét. A felt?n?en magas, karcsú lány sötétbarna haját meg-meglibbentette a szell?, megcirógatva az alig néhány centivel magasabb fiú arcát. Rajta bármilyen smink csak rontott volna, ajkaira elég volt egy kis sz?l?zsír, mely élénkebbé tette csókot váró ívüket. Hosszú pillái arra teremtettek, hogy bármely férfi szívét a másodperc törtrésze alatt meghódítsák. Trikójában és sportos, rövid szoknyájában is elegánsnak hatott, lerítt róla a rendszeretet. Csak a mellén látható rajz döbbentette meg a szembejöv?t, mert egy Sztálinorgona nézett vele farkasszemet. E háborús jelkép ellentétben állt a lány törékeny alkatával, és azonnal beindította a szemlél?d? fantáziáját; miképpen illik egy Katyusa a lány természetéhez, hiszen oroszos vonásai sem voltak.
    A fiú kinézete éles ellentétben állt a lány megjelenésével. Vállára hanyagul feldobott fehér köpeny kissé lelógott, s ez láthatóan nem zavarta. Rövid ujjú pólója hátul felcsúszott. Bár nem volt tagbaszakadt termet, acélos izmai arra utaltak vagy sportolt, vagy fizikai munkát végzett. Trikóján a felirat „Olimpiada de chimie, faza naÃ?£ionalÃ?Æ?, Baia Mare, 1991 (Országos kémiai verseny, Nagybánya, 1991)” visel?je nem mindennapi tudásáról árulkodott. Nyakában egy medál lógott. Jobb kezével átölelte párja vállát, aki a derekába kapaszkodott. A srác pajkosan mosolygott, láthatóan ugratta. Még akkor sem engedte el, amikor a lány tenyere hatalmasat csattant a hátán.
    — Ááááuuu! — jajdult fel viccesen, majd izmos kezével magához húzta kedvesét és megcsókolta. A lány nem ellenkezett. Egy ilyen intim jelenet se tarthat a végtelenségig, f?leg az utcán. — Szeretsz? — kérdezte miután szóhoz jutott.
    — Nem! — boxolt bele finoman a lány szabad kezével, aztán még egyszer a fiú ajkára cuppantott, majd folytatták útjukat. Az egyik padon egy hetven év körüli pár nézett utánuk, majd a férfi magához húzta feleségét és ? is csókot lehelt a ráncos ajkakra. Megkívánták.
    Így távolodtak az egyetem épületét?l. Egy h?vösebb szell?fuvallattól megborzongtak, és önkéntelenül közelebb húzódtak egymáshoz, párjuk testének melegét keresve.
    — Katóka, jöttök uszodába? — érdekl?dött t?lük egy pár, aki épp utolérte ?ket.
    — Nem Jánosék szervezik? — nézett a fiú a kérdez?kre.
    — De igen. Miért?
    — Köszönjük, hogy ránk is gondoltatok, de nem akarunk kellemetlen helyzetbe hozni. Nem hiszem ,hogy örvendeni fog, ha egy olyan alak, mint én, ott megjelenik… — felelte a fiú keser?en.
    — Egyébként is csomagolunk. Hazautazunk hétvégére. Áron barátjának negyvenedik születésnapja van, és… Igen, pont róla van szó — olvasott Katóka barátaik szemében.
    — Ha választani kell, akkor… — próbálta gy?zködni ?ket a másik lány, de kitartottak eredeti álláspontjuk mellett.
    — Akkor sziasztok, kellemes hétvégét! — búcsúztak el a következ? sarkon.
    Még tettek pár lépést, amikor Áron megállt. T?lük néhány méterre négy serdül? szóváltása vonta magára figyelmét. Az egyik, a legvéznább közülük, kivörösödve, ökölbe szorított kézzel állt szemben a többiekkel, akik láthatóan gúnyolták. A srác a megaláztatástól remeg? hangon szólt rá a legmagasabbra, aki feltehet?en a bandavezér lehetett, hogy még egyszer ne merje az apját emlegetni. Ám lehetett látni rajta, nem merne odaütni gúnyolójának. Áron kibontakozott kedvese karjából, és megindult feléjük.
    — Ne avatkozz bele. Kérlek! — szólt rá Katóka, de figyelmeztetése pusztába kiáltott szó maradt. Párja folytatta útját a serdül?csoport felé.
    — Nicsak, nicsak, köhög a bolha! Mert akkor mi lesz? — szólt rá a bandavezér a megalázott srácra.
    — Esetleg úgy a képedbe mázol egyet, hogy kanállal szednek fel! — szólalt meg Áron.
    A bandavezér végigmérte a közbeavatkozót.
    — ?? — gúnyolódott. — Röhögnöm kell!
    — Tudod, mekkorát tud robbanni a hosszú id?n keresztül beléd fojtott düh? Amint elnézem, már nem sokáig tudja türt?ztetni magát, megérett már a kelevény. A saját érdekedben… én meggondolnám — mosolygott a bandavezérre a megalázott srác vállára téve a kezét, majd védencéhez fordult. — Gratulálok az önuralmadhoz! Gyere! Egy ilyen huligánba még belerúgni sem érdemes. Csak a cip?jét mocskolná össze vele az ember!
    A lány szemrehányóan nézett párjára. A srác észrevette a pillantást.
    — Köszönöm… — fordult hálásan a fiú megment?je felé.
    — Mit? Csak közöltem vele mire számíthat, ha ujjat húz veled. Féltem, hogy kárt teszel benne, és bajba kerülsz, mint egykor én. Ugye, arra neveltek, hogy sohase üss? Te pedig szófogadó fiúcska voltál világéletedben. Jól mondták. Sose használd az öklöd! Csak egy fontosat felejtettek el hozzátenni. Potenciális ellenfeleidnek tudniuk kell, hogy bármikor odaüthetnél, ha szükség lenne rá.
    — Te már kerültél bajba emiatt?
    — Igen, kidobtak a munkahelyemr?l, egy épít?anyag-raktárból. Szakképzetlen munkásként dolgoztam ott egy hétig. Nem kaptam jobb munkát érettségi után, mert megjártam a pszichiátriát — tette hozzá magyarázatként, látván a srác meghökkenését.
    — A pszichiátriát? — mérte végig el?bb az orvosi köpenyt, majd a trikófeliratot. A látvány nem illett a pszichiátrián ápoltakról vagy egy épít?anyag-raktár munkásairól kialakított sztereotípiáiba. A pár összenézett, láthatóan élvezték a dolgot.
    — Haláli voltál! — állt meg mellettük egy másik egyetemista. Már azért érdemes volt az orvosira bejutni, hogy lássam a prof pofáját, amikor ellentmondtál neki, letorkolt, majd azt válaszoltad: „Dr. Xántus kutatásai szerint…”
    — Nem figyeltél oda, és a professzor is félreértette. Én Dr. Xántus Zoltánt mondtam, nem rólam, hanem édesapámról volt szó. Egy orvosi szaklap is közölte e kutatások eredményét. Amint már az el?adás alatt megígértem, hétvégén hazamegyek, és elhozom a cikket. — felelte komor arccal.
    — Kösd fel a gatyád a vizsgán! — vetette oda kollégájuk, majd miel?tt faképnél hagyta ?ket, annyit tett hozzá: — Szerintem nem vagy komplett.
    E szavak hallatán a srác dilemmája tovább n?tt. Áron egy ideig állta a vizslató tekintetet, majd a fiú apjára terelte a beszélgetést:
    — Mi bajuk volt édesapáddal? Miért cikiznek érte?
    — Az az alak nekem nem édesapám! — csattant fel a srác.
    — Tesséék? — döbbent meg Áron a nem várt hangnemt?l.
    — Egy elvetemült b?nöz? nekem csak biológiailag az apám, nem édesapám!
    Nagyon ismer?snek t?nt a mondat. Szíve a torkában kezdett zakatolni. Lopva Katókára pillantott, kin nem látott arra utaló jelet, hogy hasonló gondolatai támadtak volna. „Nem, nem lehet!” — súgta a jobbik esze. „Ilyen véletlenek nincsenek.” Inkább bocsánatot kért, majd bemutatkozott.
    — Áron vagyok — nyújtott kezet. — ? pedig Katóka.
    — Ern? vagyok.
    „Persze, hogy nem. Hülyeség volt az egész” — vonta le a következtetést. Egy irányba tartottak, beszélgettek tovább.
    — Apád börtönben van? — tért vissza Áron beszélgetésük témájára.
    — Nincs. Kiengedték. Id? el?tt. „Jó magaviseletért” — nyomatékosította a srác gúnyosan. — A gonosztev?knek miért adnak ilyen engedményeket?
    — Nagyon gy?lölöd…
    — Talán imádnom kellene? Egy apa szeretet ad. Én mit kaptam t?le? Rémálmokat, megvetést, kiközösítést, el kellett hagynom szül?városomat, barátaimat, és árnyéka még ide is követett!
    — Megvetést? Kiközösítést? Nem semmi! Ismerem az érzést. Átéltem. De azt is, hogy jobb híján magányomban elfogadtam társnak azt, aki nem tagadott ki. Inkább semmi, mint az ilyen haverok. Az efféle társaság olyan, mint a légzuhatag. Tudod mi az? Egy légörvény, egyfajta fordított hurrikán, mely lefelé tart, és akit elkap, földhöz vág. Engem is majdnem elítéltek ártatlanul gyilkosságért.
    — Gyilkosságért? — hitetlenkedett a srác. A kijelentés láthatóan mély nyomot hagyott benne.
    — Nem ? követte el. Pont velem beszélgetett a város másik végén, amikor édesapámat megölték — lépett közbe Katóka, de Ern? hevesen megrázta a fejét:
    — ? nem volt ártatlan! Szemem láttára ölte meg a nevel?apámat. Könyörögtem neki, ne üsse, de csak verte, verte…
    — Te erre emlékszel? — ült ki a döbbenet a lány arcára. — Nem csodálom, hogy rémálmaid vannak! Hány éves voltál? — Utánaszámolt gondolatban: A fiú apja már szabadult…
    — Három. Lehet azt a jelenetet elfelejteni?
    Mint Karl fia… És Ern? az Ernest magyar alakja. Magyar édesanyja nevelte fel… Katóka Áronra nézett. Látta párja tekintetén, hogy ugyanarra gondolnak. Egyetlen pillantásból megegyeztek, ráhagyja.
    — Nevel?apád szeretett?
    — Igen. Sohase vert meg, csak…
    — Csak ha rossz voltál. De te elég rossz kisfiú voltál, ugye?
    — Én itt jobbra megyek! — kerülte a fiú a választ.
    — Akkor, ha elválnak útjaink, el?bb üljünk ide a padra — ajánlotta Áron. Tenyere izzadt, szíve pedig úgy kalapált, hogy minden dobbanását meg tudta volna számolni. Tudta, nem kezdheti azzal: „Édesapád a legjobb barátom.” Elég egy rossz mondat, és a srác faképnél hagyja ?ket, s talán sohasem látják többet. Marosvásárhely nagyváros. Leült, majd rövid habozás után a példáját követ? fiúra nézett kérd?n, aki igent mormolva lehajtotta a fejét. Áron már-már vitába szállt vele, de megjött a józan esze, és lemondott róla.
    — És apád szere… apáddal mikor találkoztál utoljára? — Áron úgy döntött, nem az édesapád kifejezést használja, hiszen a fiú allergiás rá.
    — Azóta nem láttam, hál’istennek. S nem is akarom — tette hozzá gy?lölettel.
    — Miért félsz vele találkozni?
    — Te szeretnél egy gyilkossal?
    — Apád nagy b?nt követett el, de eltelt azóta tizenkét év. Megváltozhatott.
    — Egy gyilkos? — kérdezte megvet?en. — Kutyából nem lesz szalonna!
    — Ha már közmondásoknál tartunk, az alma pedig sem esik messze a fájától… Mégsem t?nsz elvetemült alaknak. Lehet, hogy mégis jó apa maradt. A maffiózók is jó családapák.
    — Miért olyan fontos neked, hogy találkozzak vele? — érzett rá Ern? a szándékára.
    — Mi szívesen találkoznánk a szüleinkkel, akár a börtönben is, ha még lehetne — fordult Katóka felé, aki egyetért?en nézett vissza rá.
    — Mindketten árvák vagytok? — A fiú arcán látszott, érzékeny lelkét mélyen érintette.
    — Igen. — Áron id?t adott a srácnak, hogy feldolgozza a hallottakat. — Elég furcsa volt édesanyád részér?l, hogy nem vitt be hozzá.
    — Édesanyámat ne bántsátok! ? a legjobb anya a világon!
    — ? is ember, és tévedhet. Én is ilyen kétségbeesetten védtem édesanyámat, miközben úgy éreztem, a húgomat jobban szereti. Úgy éreztem, b?nt követek el, ha bármivel megvádolom. Valójában nem is ?t szerettem, csak egy hamis szül?ideált. Egy istenséget. Amikor rájöttem, gyarló, többet láttam benne: az Embert, nagybet?vel. Akit nemcsak imádni, isteníteni lehet, hanem szeretni, a hibáival együtt is.
    — Azért ültettél le, hogy ezt elmondhasd nekem? Mit akarsz ezzel elérni?
    — Választhatsz. Tekinthetsz édesanyádra úgy, mint eddig, abban a hitben, hogy ? a legjobb anya a világon. Aki tökéletes, mint egy istenség. Akihez hasonlítva te sohasem lehetsz elég jó. Ezért pedig b?ntudatod van. Ugye sokszor mondta: „Tedd meg értem, hogy szeresselek?”
    — Honnan tudod? — vált egyre ellenségesebbé Ern? hangja.
    — Mert nekem is sokszor mondták. Én is így gondolkodtam, éreztem, mit te. Azt hittem, nem érdemlem meg, hogy szeressenek. Meg is gy?lölheted édesanyádat ezért a b?ntudatért, és mert megfosztott az apai szeretett?l. De mérlegre teheted a mindazt a jót és a rosszat, amit kaptál t?le, felfedezve benne az embert, aki azt gondolta, megvéd, amikor nem engedte, találkozz vele, mert azt hitte, mellette veszélyben leszel. Megláthatod a szándékait, a félelmeit, az érzéseit. Lehet saját, önálló véleményed. Nem vagy már kisgyermek.
    — Fura szövegeid vannak!
    — Lehet. Hiszek bennük. A legjobb barátomtól tanultam, akinek rengeteget köszönhetek. Ha ? nincs, feltehet?en nem lennék itt, e fehér köpennyel a vállamon, és e csodálatos lánynak a társaságában. Említettem, a magány belekergetett egy rossz társaságba. Nem tanultam meg nemet mondani, nekik sem tudtam. Törvénybe ütköz? dolgokat m?veltek, és magukkal rántottak. Büntetett el?élettel csak a pokolban találtam munkát, a társadalom legalja között. Olyan az a világ, mint az örvény. Nem tudsz szabadulni bel?le. De ? mindig átsegített a holtponton. Édesapám helyett apám volt. Úgy hívják, Weidenbacher Karl — nézett a srác szemébe reakcióját figyelve, mely nem maradt el. — Igen. Édesapád.
    — Neked egy gyilkos a barátod? — állt fel a fiú megütközve, még egyszer hitetlenkedve mérve végig a trikófeliratot, és az orvosi köpenyt.
    — Úgy tekintünk a világra, mint egy személy, aki elemlámpával lép be egy sötét szobába. Sohasem látjuk az egészet. Kérdés, hova irányítjuk a fényt, és milyen széles a fénycsóvája. [1] A választás joga a tiéd. Tekinthetsz rám, úgy, amiként megalkottad az els? el?ítéletes véleményedet ebb?l a trikófeliratból, a fehér köpenyb?l és abból, hogy védelmedre keltem. Most már tudod, ez csak a kép egy része. Elítélhetsz, mint sokan, mert megjártam a pszichiátriát, lopásba keveredtem, lumpenproletárok közt éltem hónapokig, és a legjobb barátom megölt egy embert. Madarat tolláról… De megpróbálhatod az elemlámpának csóváját széttárni, és befogni mindkét képet, miközben megláthatod azt az embert, akinek sikerült e világból kitörnie, és aki kegyetlenül megszenvedett azért a hibáért, amit elkövetett, és szeretné kitörölni múltjából azt a korszakot, de nem tudja, mert olyan, mint egy homlokára égetett billog [2] … De aki ebb?l rengeteget tanult.
    — Amikor megtudtam, kicsoda valójában — szólalt meg halkan a lány —, épp így botránkoztam meg, mint te most. Gondolod, azért vagyok szerelmes belé, mert lopott? Vagy annak ellenére szeretni tudom? Pedig nem könny? mellette az élet. Mivel a párja vagyok, a megvetés nekem is kijár, mintha azt a billogot én is viselném.
    — Ne akarjatok manipulálni! — vált támadóvá a srác hangja. — Édesanyám ellen…
    — A te döntésed, miképp tekintesz édesapádra. Mint arra, aki mellett édesanyád nem tudott élni, és aki képes volt annyira elveszteni önkontrollját, hogy agyonütött egy embert. Vagy pedig arra, aki ölni tudott, ha ártottak neked. Van, akir?l elismer?en mondják, ölni tudna gyermekéért. ? meg is tette. Az arcod kék volt, amikor édesapád meglátott. De ha akarod, megismerheted az embert, aki sohasem mondta: „Letöltöttem büntetésem, felejtsük el!” Tizenkét éve b?nöz?k közt élt, mégsem követett el több b?ntényt. A legnagyobb lelki terhe nem a börtön volt, hanem hogy a fia egy szörnyetegnek látja.
    Kihasználva a döbbent csendet, folytatta.
    — Ha édesapád nem féltékenységb?l ölt, amiként édesanyád hiszi, hanem elragadta az indulat, amikor látta, hogy bántottak. Nem egy szörnyeteg fia vagy, hanem azé, aki ölni volt képes a fia védelmében. Megnézném, ki merne ennek tudatában bántalmazni. Vajon mi az igazság? Én kíváncsi lennék, milyen ember. Ne próbálj most dönteni. Alaposan meg kell rágni amit hallottál. Mi holnap hazautazunk Brassóba, találkozunk vele. Ha akarod elviszünk, és hazahozunk. A te döntésed, felfeded-e inkognitódat. Légy ott holnap reggel a brassói autóbusznál! Ha utólag gondolod meg magad, minden pénteken ebben az órában jövünk ki az egyetemr?l. Garantálom, ha látni akarod, másnap itt lesz.
    — Dönts okosan! Szia! Örvendek, hogy megismerhettelek! — állt fel Katóka jelezve Áronnak, ennél több gy?zködés már csak rontana.
    A fiú percekig állt ott utánuk nézve.

Karl, amint megismerte a bejárati ajtón át Áron hangját, kiszólt a nappaliból:
    — Nyitvaaa! Wilkommen! (Isten hozott!) Ézt ném tudom magjar. Gyérték bé! Érézték otthol magadok! — tette hozzá pajkosan.
    Miközben Áronék a fogasra akasztották ruháikat, a férfi igazított még egyet az ünnepi asztalon, gyertyát gyújtott, és megbontotta az üveg Henessyt.
    — Guten tag! Was will wir essen Chef Weidenbacher?  (Jó napot! Mit eszünk, séf Weidenbacher?) — szippantott Áron a leveg?be. — H?ha! Micsoda illatok! Katóka, minket díszebéddel várnak! Karl, noch eine Tasche benötigen, wir haben ein Gäst! (Karl, kell még egy teríték, vendéget hoztunk!)
    — Ném baj! — kapott el? egy negyedik poharat, töltött, majd felemelte a tálcát és az érkez?k felé fordult kíváncsian. Áronék mögött egy félénk, tizenéves fiú állt az el?szoba félhomályában. — Gyéré bé, én ném harap! Én vagyok Karl, és té éngém ném magáz! [3] — tartotta meg a tálcát bal kezével, miközben jobbját nyújtotta.
    Áron és Katóka összenéztek, majd egyszerre vendégükre. Elfelejtették megbeszélni, miként mutatkozzon be. A fiú zavartan lépett el?re, és vonakodva nyújtott kezet, látszott, ? se gondolt erre. Freud talán azt mondta volna erre: márpedig véletlenek nincsenek. Ám miel?tt megszólalhatott volna, Karl bal kezében remegni kezdett a tálca, miközben tekintete a vendég arcára meredt. Nézte a fiú jobb szeme alatt a három anyajegyet, miközben a négy pohár és az üveg Henessy csörömpölve ért földet. A tagbaszakadt férfi lábából kiment az er?, a mellette lev? fotel karfájára zökkent, majd hangtalanul zokogni kezdett. Csak hosszú id? után motyogott valamit, melyb?l csak annyit lehetett kisz?rni: „Danke!” (Köszönöm!)
    Ernest döbbenten nézte az apját. Katóka lehajolt az üvegcserepekért, de párja megfogta a karját. Kimentek, és leültek egy másik szobában. Áronnak felt?nt a lány szótlansága.
    — Mi jár a fejedben?
    — Tudtam, amikor téged választalak, nagy terhet vállalok. Sejtettem, miattad sokszor ki fognak közösíteni. De nem gondoltam, e billogot majdani gyermekeink is viselni fogják… Helyettük is választottam, megkérdezetlenül.

  [1] George Kohlriesernek, a Nemzetközi Tranzakció Analízis Egyesület (ITAA) elnökének el?adásán hallottam e hasonlatot.
  [2] A billog a jószágjegy egyik formája, az állat nyakára tüzes vassal égetett bélyeg. (Egy másik használatos jószágjegy a fülbe akasztott, vágott vagy lyukasztott füljegy, léteznek festett jószágjegyek is) http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2—1705.html http://wikiszotar.hu/wiki/magyar_ertelmezo_szotar/Billog
A billog szóból ered a mai bélyeg szavunk: billog, billyog bélyeg. A megbillogozás helyett ma már inkább a megbélyegzés szót használjuk. Ám manapság a bélyeg szóról inkább a postabélyeg jut eszünkbe. A bélyeg lemosható, a billogot beleégetik az állatba, emberbe. (Emberre is sütöttek billogot. Lásd Milady de Winter A három test?rben.) Ezért használom ezt a kifejezést. A billog egyébként eredetileg érc idéz?pecsét volt.
[3] Lehet, egyeseknek furcsának t?nik ez a felhívás a tegez?désre. A tegez?dés hagyományosan csak azonos társadalmi státuszú és korú személyek között megengedett. Ugyanakkor a magázódás távolságtartó. A tegez?dést a magasabb státuszú személy ajánlja fel. Nemcsak felhívás a közvetlen viszonyra, hanem „fel is emeli” a másik személyt. Az üzenet: „Téged is velem egyenrangú feln?ttnek tekintelek.” Erdélyben nem általános, de feltehet?en román befolyásra megszokottabb a tegez?dés, az egyszer?bb emberek néha egyenesen sértésnek veszik, ha magázzák ?ket.

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.