nem kell ide szabadság, elég, ha fiammal
sétálok, kit „elvittek az ufók”
„de reggelre szerencsésen visszahoztak, ugye?” –
már nevet ezen, „hű, de be voltam kattanva,
hogy féltem, tudod?” de én csak annyit,
amennyit lesajnáló tekintetekből tudtam,
a buszon szánakozók miként hallgatták
az őrültség szólamait, amiket nem az ufók,
nem is drogok okoztak, talán valami hiánybetegség,
a személyiség kifejletlen állapotában megbicsaklás
ráömölve a kamaszkor hormonjaival –
én meg vittelek, drága fiam, az őrület
nehéz zsákjával, s próbáltam felfogni,
ez nem te vagy, aki szól, kiabál belőled,
akinek igazságai túl nagy igazságok,
hogy beszoruljanak, de kimondva sandít
az elme, igen, anyád nem anyád, én apád
nem vagyok, de kitartunk melletted, két őrült
ismeretlen, kik vállalják ezt a bolond világot,
mit nekünk löktek, megannyi idegennek;
igen, ismerős, kedves ufók, utaznak a szerencsések,
végre, talán megérkeznek, tisztultukban visszanéznek.
Legutóbbi módosítás: 2011.12.08. @ 23:09 :: Petz György
