Vállaink
az utcán összeértek, már-már
összenőttek volna,
mikor benyitottunk
otthonunkba: belöktél
a felpárnázott habok közé.
Ily puha ágyban billegett
két csontból font csónak.
Felhúztad majd lehúztad, és
perzselt a szád. Visítottam,
körmeim szőrbundádba vájtam,
kezeid tépték a nájlont: fekete
cafatokká lett selyemharisnyám.
Előbukkantak a lábak, nyakadba
vettél, ringtunk, zokniaidat dobáltam,
és a számhoz érő első csóktól
elménk elborult.
Elkezdtünk ártatlan, harapdálós
kölyöknyálazást játszani. Forogva,
birkózva henteregtük gyűrötté a habokat,
Ritmusra szuszogtuk tele
a szerelem illatával kis szobádat,
hátulról parázslott ágyékomba
érintő tested, alig hittem el,
hogy nem egy apró felhő
vagyok, amint öledbe vettél,
nem volt súlyom, csak utaztam
mint súlytalanság, feljebb
és feljebb Te-úton.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Marthi Anna
