A rímfaragásba vetett
hitem múló pillanat,
reménytelen küzdelmeim
a szivacs-merev sors ellen
feladom.
Szívós szanzavérák
sora vezet
a poézis grandiózus
palotájába,
néha ott lakom,
virágkoszorú is jut olykor
fejemre.
Azt képzelem,
talán
költ? vagyok,
elhiszem,
ambróziát adok,
hogy a szavak tollam
nyomán, fura, üdít?
dallamok,
aztán eszmélek,
ellenségem már a
trubadúri élet,
a puszta lélegzés is
nehéz.
Ránduló-ölelés,
beteg-báb a
képzelet,
fáj az egyszer? mozdulat,
lépni feléd,
pedig úgy száguldanék.
Fülemnek tetsz? a
hangod,
miért nem mutatsz nekem
utat,
Te valódi dalnok.
Legutóbbi módosítás: 2011.12.04. @ 13:37 :: Maretics Erika