Hazudok néhanap, de legalább rendszerint teszem.
Nem bántok senkit, inkább fejem venném, mint azt
könnyezze más, mi tőlem kitelik, az ember, valljuk
már be, mégis csak bolond, bár rajta kívül szebb
sem létezik. Én gyakran ódzkodom és ímmel-ámmal
várom csak, mi jő, de pontosan tudom, hogy sorsom
is hazug, hát mért tartanám jóval többre őt?!
A világ talán egy nagy cigánykerék, erőtől függő
mókás mozdulat, fejében néha több a vér, olyankor
önmagán mulat. A ferences bezzeg imákat morzsol,
én azt mondom rá, gyáva – a nagyvilágba félve lépne
csak, kísértés az ember átka, de ha abból kimarad,
könnyen lehet, hogy vackába az áldás sem siet,
a háromperces meccsekért a nézű fintorgón fizet.
December van és erősen fúj a szél. Nagyapa leveleit
hordta szét a kertbe, úgy szaladtam értük, mint a nyíl,
még az ősök is hazudtak, nem csoda, ha mostanság
az ifjú vakmerően él, mert – Tessék, itt e nap, amelyben
én is létezem, és itt a lap, ha akarom estig nézhetem.
Benne a hazugság, de bennem élet, mindez hol volna,
mondd, papa, ha te a háborúban… Itthon várt mama,
a kékszemű és szőke, ott Maruszja, az erőt sugárzó
barna, te meg egy egyszerű szabómester voltál,
a rendszer hibásnak vélt apró rabdarabja. Csak
bámulom a sorokat, elmerengek; te vagy az apám
apja és iszonyúan nehéz szavakba öntenem, hogy
rám a létezést csupán egy véletlen döntés szabta,
valami nyárillatú rózsadombi hűvös szénakazalba.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:15 :: Kőmüves Klára
