A napokban kezembe került ez a levél egy régi barátomtól – katonacimborámtól. Olyan meggondolkoztató és tragikus a sorsa, és olyan szemléletesen eleveníti fel a történteket, hogy változtatás nélkül adom közre. Csupán néhány nyelvtani elírást javítottam az eredeti szövegen.
Kedves barátom!
Nehogy azt gondold, hogy megfeledkeztem rólad, és nem él még most is élénken emlékezetemben az együtt eltölt idő. Ifjúságunk gyönyörű évei! Csak annyi minden történt velem, hogy nem maradt energiám másra, mint a túlélésre. Értsd szó szerint!
Emlékezhetsz rá, hogy nem voltam én egy izgága, rosszindulatú srác. Még azt is eltűrtem, amikor engem büntettek meg a katonaságnál a helyett a váradi fiú helyett. Három nap magánzárkát és tíz nap éjszakai szolgálatot sóztak a nyakamba. Te jöttél rajtam segíteni: éjfél után őrt álltál, ameddig egy pár órát aludhattam. Úgy volt, hogy egyik nap te jöttél ki, a másik nap egy moldovai román fiú. Nehogy az ellenőrzés alváson kapjon. Emlékszel, még miért büntettek meg? Hát ezért, mert az a váradi gyerek éjszaka belevizelt az őrmester csizmájába, ami az ajtó előtt állott a folyosón.
De nem is ezt akarom most mondani, hanem, hogy én mindezt, meg még sok más mindent is zokszó nélkül eltűrtem. Mondtátok is, hogy „fát lehetne hasogatni a hátamon”, amilyen nyugodt természetem van. A váradi srácot is csak a leszerelés után pofoztam fel. Nem azért, mert orroltam rá a balhé miatt, hanem a szája miatt. Hallottam, amint a barátainak — már a kaszárnya kapuján kívül — röhögve mesélte, hogy ő milyen furfangos ürge, és hogy helyette más került karcserbe. Erre már elfutott a méreg, és lekevertem neki egyet. Legyen számára ez tanulság egy életre…
Azóta aztán történt velem jó is, rossz is. Inkább rossz, mint jó. No, de ne panaszkodjunk!
A jót a Fennvalónak, a rosszat magamnak köszönhettem.
A katonaság után elvégeztem a főiskolát. Az állategészségügyit. És amikor kihelyeztek egy állami gazdasághoz, megnősültem.
Kezdett szépen alakulni az életem; kaptam szolgálati lakást, feleségemnek állást adtak a gazdaság irodájában, és rövidesen megszületett a kisfiunk.
Én sokat dolgoztam, hogy mindent megteremthessek a családomnak. Be is fizettünk egy öröklakásra. Két és félszobásra. Ennyire jutott akkor a jövedelmünkből.
Hiába volt azonban minden erőfeszítésem, hogy jobb életet teremtsek, mégis elhidegültünk egymástól.
Elvártam volna, hogy este mikor hazajövök, meleg étel várjon, s egy kis kedvesség. Legtöbbször már ágyban volt az asszony ilyenkor, és csak odaszólt, hogy „az étel a kályhán”. Mire végeztem az evéssel, ő befordulva aludt már. Ha megsimogattam, rám mordult, hogy hagyjam békén, mert fáradt.
Még ő a fáradt!
Érted? Én jövök haza egész napos munka után, és még ő a fáradt!
Napról, napra rosszabb lett…
Aztán becsapott a ménkő!
A gazdaságban kitört egy járvány, és mire feleszméltünk már úgy hullottak az állatok, mint ősszel a legyek. Sikerült ugyan a járványt megállítani, de az állomány fele elpusztult. Az eredmény pedig végül az lett, hogy az igazgatót, az állatorvost és engem letartóztattak gondatlanság miatt okozott súlyos anyagi kár miatt. Az igazgató kimosta magát, de minket, kettőnket szándékossággal, szabotázzsal is vádoltak és kaptunk is fejenként tíz-tíz évet…
Két év múlva a rendszerváltozás után felülvizsgálták az ügyemet, és a politikai vádat, a szabotázs vádját ejtették. Így szabadultam.
Igazából ekkor szakadt rám az ég! Amíg bent voltam a feleségem elvált tőlem, a lakást eladta és ismeretlen (számomra ismeretlen) helyre távozott a fiúnkkal együtt.
Se pénzem, se lakásom, se állásom. Börtönviselt embert senki sem alkalmazott. Egy volt állatgondozóm – aki a kezem alatt dolgozott — adott egy helyet, ahol meghúzhattam magam, a csűrben. Napszámból éldegéltem. Elvállaltam mindent: kaszálást, kapálást, segédmunkát építkezéseknél. Nem sokat fizettek, mert ugye az én múltammal örüljek annak, amit kapok, és ne várjak el többet.
A nyár és még az ősz is így eltelt valahogy, de télen megszűntek a kereseti lehetőségek. Elmentem a városba, hátha inkább akad valami, meg a vasúti várótermeket is fűtik, s ott át lehet vészelni a telet. Nyomor a köbön!
És mindennek a csimborasszója, hogy volt nejem a rendőrséggel kerestetett, mert nem fizetek gyerektartást. Azt mondta a rendőröknek, hogy a hajléktalanság csak egy csel, hogy ne kelljen fizetnem. Kihallgattak, és kidobtak. Pedig reméltem, visszavisznek e börtönbe, és ott ennem adnak, meg egyéb…
A gyermekemet sem látogatom, vádaskodott tovább az asszony. Mégis, ilyen állapotban, ilyen helyzetben, mint amilyenben én vagyok, meglátogathatom a fiamat? Megmutathatom neki magam?
Ki tudja milyen kép él benne az apjáról, az anyja minden elítélő véleménye ellenére?
Szabad nekem azt összetörnöm? Mert akár mit is hall rólam, azt ő átértékeli, saját vágyai szerint átalakítja. Hogy az hamis kép? Lehet, sőt biztos, de pozitív! És az ő szempontjából ez a kép nagyon fontos. Így gondolom…
Ebben a pillanatban a helyzetem rózsásnak mondható az eddigiekhez képest. Meleg szobában fekszem egy kényelmes ágyban, tiszta fehér ágynemű között, és kedves emberek vesznek körül. Egyetlen szavamba került és már hoztak is papírt-ceruzát, hogy írhassak neked, kedves barátom.
Az történt, hogy a ködben elütött egy autó: eltört a lábam, három oldalbordám, és agyrázkódást is szenvedtem. A mentő ide hozott az Irgalmas Rend Kórházába — a baleseti osztályra. Lehet, még a Karácsonyt is itt töltöm.
Ez az én karácsonyi ajándékom a sorstól…
No, neked is kellemes ünnepeket kívánok!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: dr Bige Szabolcs-
