Ady Ágota Melinda : Mese nincs

Árnykötél tekeredik rám, áthúz egy régmúlt valóságba, ahol csend van és képek.

 

 

Most már tudom, hogy az emlékek színesek, több dimenzióval rendelkeznek, mint a valóság, és az egyik bennünk van, legbelül. Nehezen bújnak elő a harmincegy évvel ezelőtti álomszerű képek.

Értettem, miért voltak fából készült játékaim, akkor már azt is tudtam, hogy apám készíti őket, nem a Mikulás, és a Jézuskának sem lehet sok köze az unokatestvérem félkarú babájához, amit úgy szorongatott, mintha kinőne tőle a hiányzó végtagja. Próbáltunk boldogan élni, szívből nevetni, és röpke pillanatokban megragadni a gyerekkor örökkévalóságát.

Álmosan hullt a hó odakint, mélyen eltemetve a rossz emlékeket, tiszta ruhába öltöztetve a mocskos, kopott várost. Pár órára oly mesés lett minden… Jó volt gyerekszemmel látni a karácsonyt, érezni, hogy vannak tökéletes pillanatok és szép az élet. Felkerült a fenyőfára a rengeteg álszaloncukor; a kicsit kopott, nagyszülőktől örökölt díszek megidézték tovatűnt évtizedek karácsonyi hangulatát, láttam szüleim szemében a múlt gyertyalángját, éreztem, hogy része lettem egy igazi csodának, a családom története bennem is él.

Volt mégis valami, ami nem illett a képbe, és már ötéves fejjel is felfogja egy gyerek. Mégpedig, hogy a fenyőfa alá ajándékot illik tenni. Mielőtt teljesen elhalványult volna a mosolyom, apám felkapott a magasba, és elindult velem lefelé, a garázs irányába. Megkért, hogy szorosan csukjam be a szemem, képzeljem azt, hogy álmodom, lássam, amint álmomban megjelenik az ismerős olajszagú tér, majd nagyon lassan nyissam ki újra.

Hogyan lehet leírni szavakkal azt az érzést, amikor pár másodpercre megáll az ember lélegzete a meglepetéstől?

Nem tudtam, vajon tényleg ott van-e előttem a legszebb ajándék, amit valaha láttam, vagy álomjátékunk egy része csupán, amely átcsusszant valahogyan a valóságba…

– Pedig én szorítottam a szemem – mondtam megszeppenve.

– Kis butus, ez nem álom. A tiéd.

– De pont olyan, mint amit álmomban láttam! Ezt én varázsoltam ide?

Sárga volt és kék is egy kicsit a világ legszebb biciklije. Ujjongva ugrottam le apám karjaiból, szaladtam a csoda felé, átkaroltam sután, ahogy csak egy biciklit lehet, majd visszafutottam apámhoz, átöleltem egyik lábát, felnéztem rá örömkönnyes szemmel:

– Te vagy a legnagyobb mágus, akit ismerek! – hüppögtem.

– Kisegérkém, hosszú út áll előtted, mielőtt repülhetsz a bicikliddel. Meglátod, nem fogsz ennyire örülni a horzsolásoknak. És ahogy elnézem, hosszú lesz a tél, és kemény. Tavaszig nem tudjuk kivinni a házból, úgyhogy idén türelmet kaptál ajándékba a bicikli mellé.

Nem értettem. Mi köze lehet a télnek a biciklizéshez? Miért nem mehetek ki azonnal, és pattanhatok fel rá? Mi az a hosszú út? És a türelem?

Úgy tudom, hogy ha alvás közben a fény felé fordulunk, azonnal tovasuhan az álom. De vannak álmok, melyek fényből szövődnek. Ezek örökre velünk maradnak.

Amikor már csak huszonnégyet kellett aludni a nagybetűs Tavaszig, kiismertem a biciklim minden zegét-zugát. Tudtam, hogy hívják az összes porcikáját. Naponta simogattam műbőr ülését, néztem, ahogy a küllőkön megcsillan a lámpafény, visszakacsintottam a macskaszemekre, csodáltam az apró kerekeket kétoldalt, és nem tudtam elképzelni, hogyan fognak engem segíteni a repülésben…

Ekkor már sejtettem a választ a miértekre is. Hallottam a szüleimet vitatkozni a biciklim miatt. Anyám sokszor megemlítette, hogy mennyire rosszul döntött apám, hiszen egy újabb fajátéknak ugyanúgy örültem volna, és pénz is maradt volna tavaszig.

– Sokkal többet vettem azon a pénzen, mint amit a garázsban látsz! – így apám. – Türelmet tanul a lány, ezt szerinted hol adják ingyen? És inkább én fizetem most pénzzel, minthogy nagykorában neki kelljen könnyekkel…

Így ment ez napokig. Aztán egy reggel, hirtelen elolvadt a jég. A déli szél volt, vagy a tavasz, nem tudom. Kitoltuk a bicajt a még hóillatú udvarra, majd ki az utcára, ahol úgy tűnt, hogy az összes ablakszem minket néz, amint setén haladunk a játszótér felé. Mindketten tudtuk, hogy semmi baj nem érhet, amíg együtt vagyunk.

Árnykötél tekeredik rám, áthúz egy régmúlt valóságba, ahol csend van és képek.

Az egyik ablakszem mögött lakott Gyermeki Vágy. Ismertem őt látásból, persze soha nem engedtek hozzá túl közel, szüleim szerint azért, mert rossz. Titokban mentem vele a patakpartra. Már majdnem sötét volt, ő tolta a sárga-kék csodát, őszinte sóvárgás csillant a szemében, boldognak tűnt.

Éreztem a kezét a vállamon, az enyhe lökést, a jéghideg vizet az arcomon, a többi már nem is emlék, hanem lényembe fagyott fényképek sorozata… Zöldeskék lebegés, robbanó fények, körülöttem tovasuhanó nyálkás kövek, a tökéletes nyugalom szimfóniája ölelt át, és éreztem, hogy itt van vége mindennek, amit ötévesen életként ismertem. Repültem.

– Még életben van – sírta el magát apám. Kezében egy félig kész fajátékot szorongatott.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.12.14. @ 15:00 :: Ady Ágota Melinda
Szerző Ady Ágota Melinda 0 Írás
Semmit sem lehet elmondani, így hát mindig lehet még több szót ejteni róla...