BANGKOK – idegenvezetővel
A légkondicionáló kellemes klímát biztosított az éjszakai alváshoz, így aztán reggel kipihenten ébredünk. Ébresztőt fújunk a fiúknál, még az ablaknyitásra fellépő kényszert is sikeresen leküzdjük, majd gyors zuhany és irány a kellemes étterem. Nem csalódunk — válogathatunk különleges thai-ételek és az európai gyomornak ismert kontinentális reggeliből. Az terasz rejtett világításai barátságos fényt árasztanak. A szép sötétbarna tálalót megkerülve, a hófehér damaszt terítőkkel letakart asztalok között araszolunk tálcáinkkal a sarokba, felkészülve arra, hogy étkezés közben ismét érhet minket meglepetés. Nem lehet tudni, nekem ezentúl már mindig ott lesz a kérdőjel! A ham and eggs ismerős íze szétfut a számban, a ropogós meleg péksüteményre jól illik a füge-lekvár — csemegézünk a különféle gyümölcsökből is, majd teázunk, kávézunk. Elégedetten, tele gyomorral zárt ruhákba öltözünk, magunkhoz vesszük a fényképezőgépet, kamerát. Kilenc óra, lassan itt van értünk a mikrobusz az idegenvezetővel. A recepción megbeszélt programok elfoglalnak majd két délelőttöt… lesz idő az egyéni felfedezésekre is — tervezgetünk békésen.
Ma a királyi Bangkok: a város legrégebbi része a Nagy Palotával, a Wat Arun, Wat Po, a Wat Phra Kaeo – a Smaragd Buddha királyi kápolnája —, holnap reggel az úszó piac, majd a virágpiac, és kora délután Kanchanaburi, ahol a II. Világháború alatt sok ezer hadifogoly halt meg a hírhedt híd építése közben, ahogy Pierre Boulle „Híd a Kwai folyón” c. regényében és a belőle készült filmben olvastuk — láttuk.
Ez a terv…, mi pedig várakozunk. Várakozunk, mert az idegenvezető később jön. Nem sokat késik — üzente —, csak egy órát! Egy órát? No, hát az nekünk sok. Ő azonban nem türelmetlenkedik. Mosolygós, derűs arccal érkezik, és nagy örömmel újságolja…, mindent átszervezett, a másnapi programot is le tudjuk bonyolítani ma — mert a Kwai folyóhoz holnap úgy sem tud minket elvinni — nem jött össze a csoport —, de majd két nap múlva mehetünk, mindenképp! Nem örülünk, hisz a harmadik nap reggelén már a tengerparton, Pattayán szeretnénk lenni, onnan pedig mielőbb tovább, mert szigetre vágyunk, békés tengerpartra – hófehér homokon tervezünk letáborozni az utolsó öt napban. Ez a mosolygó, kerek arcú ember, aki köszönésképp állához emelgeti összekulcsolt kezeit, kedvesen győzköd minket, alaposan összezavarva programunkat, mégsem tudtunk rá neheztelni. Megyünk utána, ki a negyven fokba, a párás utcára. Már nyitja is a fehér mikrobusz ajtaját… üljünk be a jó hűvösre. Magas, kanyargós, forgalmas autópályákon haladunk, majd lent a zsúfolt kisebb utcákban. Ő egyfolytában beszél.
Látjuk ott a hatalmas rizsszállító hajókat? Nos, az ott Chao Phraya folyó, ami körbe öleli a várost a jobb partján Thonburi cölöpökre épült házaival, lakóbárkáival, elhanyagolt, de még így is lenyűgöző templomaival, az úszó piacával, ez itt az egyetem, még tart a tanítás idény, az ott a kínai negyed sikátoraival és sok kis boltjával, ahol minden kapható, ha bemerészkedünk — de ő ezt este nem javasolja! Nézzük, mennyi autó és milyen sok motor, ezzel tudnak legfürgébben közlekedni a nagy forgalomban — mondja… mondja… és mondja… Meg, hogy muszáj a légkondicionálást folyamatosan működtetni, főleg a turisták miatt, de hát ő is autóban ül egész nap.
Még felveszünk egy kedves tajvani férfit a másik szállodában — addig egy kis türelmet kér —, de menjünk be vele, mert érdemes megnézni a gyönyörű épület márvány oszlopait, szép belső kertjét, növényeit. Sodor bennünket a kedvességével, beszédével, otthonosságával és a látvánnyal, amit elénk fest. Mit tehetnénk? Megyünk…, felvenni a tajvani turistát.
Valóban szép a hotel. Várakozunk a süppedős hófehér bőrfotelekben és nem túl feltűnően nézelődünk. Négy emeletig emelkedő sötétzöld márványoszlopok, s rajta magasan felkúszó növényzet. A levegőt kellemes csobogók, szökőkutak párásítják. Elegáns, lágy hangulat — halk zeneszó. Aki pedig érkezik, a fehér vászonkalapos — szintén kerek arcú és mosolygós tajvani úriember — széles gesztusaival azonnal bemutatkozik, szorongatja kezeinket…, nagyon szereti a magyarokat, örül, hogy velünk töltheti a napot. Valamit nem értünk – már megint…! – Itt mindenki örül! Mi miért érezzük azt, hogy csúszik a program és lekésünk valamiről? Talán mégis jobb lett volna vezető nélkül?
Kedves új útitársunk mesél nekünk a magyarok bejöveteléről és rokoni kapcsolatainkról, a nagyon szép Budapestről, a vidéki városról, ahol vendég volt és a köztudott magyaros vendégszeretetről. Elmeséli, hogy egyedül jött, és milyen régóta vágyik arra, hogy Bangkok buddhista nevezetességeit megnézze, mert ő buddhista — és mi? Mosolygós kerek arcával, szemeivel pásztázta az arcunkat: figyelve miként reagálunk. Ez a kedves ember nem zavar minket, kellemes, tájékozott útitársnak ígérkezik. Az otthoni szokásokról beszélünk magunk között: Előfordulna velünk otthon, hogy valakit egy közös turistaúton — fél óra ismeretség után —, figyelme és kedvessége miatt, máris a barátunknak érzünk?
A Nagy Palota — úgy készülünk rá, hogy „város a városban” — 1782 –ben épült, I. Rama uralkodása alatt és szépítették, bővítették az őt követő uralkodók. Ebből a két és fél négyzetkilométer területből egy drágakővel kirakott műemlék- és templomtorony-együttes utánozhatatlan mesés világa lett. Falain falfestmény a thai történelem izgalmas jeleneteivel. Két hatalmas oroszlánfigura a kapunál, mitológiai fejű madarak, sárkányfejű kígyók, a király elegáns fehér márvány Öltözőpavilonja — itt szállt le a király a fogatról és tette fel az etikett megkövetelte kalapot, mielőtt belépett a trónterembe. Hétszintes tornyok, királyok hamvait őrző arany urnák.
Ebből az épületegyüttesből emelkedik ki a Wat Phra Kaeo — a Smaragd Buddha királyi kápolnája és temploma. Falait arannyal díszítik olyan gazdagon, hogy állítólag még Thaiföldön sem versenyezhet ezzel semmi sem. Annyira tisztelik a Smaragd Buddhát, hogy évszakonként a király maga öltözteti át… arany-, zafír-, gyémántdíszes ruhába nyáron, sáfrányszínű gyapjúba télen. A thai emberek hisznek abban, hogy míg ez a Buddha köztük van, Thaiföldet nem fenyegeti veszély. Fényképezés, cipő viselete megtiltva — a padlón ülve nézelődhetünk, vigyázva, hogy a talpunk ne mutasson az oltár felé —, mert az itt is, mint minden más templomban, tilos. Már lépten-nyomon találkozunk sáfránysárga öltözetet viselő, borotvált fejű buddhista pappal. Egy pillanatnyi kép csak, emlékeztetőül — hozzáolvasni és látni kell.
Idegenvezetőnk kifogyhatatlan szóáradattal kanyarodik a Wat Pho, Bangkok legrégebbi kolostora elé, oda, ahol az elképesztő XVI. századi lehajtott fejű aranyozott Buddha fekszik hosszan elnyúlva. Majdnem tizenöt méter magas, negyvenhat méter hosszú, egészen a templomtetőig ér. Gyöngyház berakásos lábfején Buddha száznyolc jó tulajdonsága. Egyfajta tisztelet és emelkedett hangulat uralkodik el rajtunk. Kis zacskóban – Buddha jó tulajdonságai tiszteletére — száznyolc bath-ot veszünk és a templom bal oldalán sorakozó száznyolc tálkába potyogtatunk egyet-egyet adományként; remélve, hogy ezt a magunk épülésére is tesszük. Miközben az ablakon kinézünk, iskolai tanórát látunk a szabadban. Fiúcskák sötét nadrágban, fehér ingben földön ülve tanítójuk előttük, sáfrányszínű ruhában, borotvált fejjel. Figyeljük, amikor valahonnan lágyan áradva felhangzik… OM.
Itt a Wat Po oszlopcsarnokában megszámlálhatatlan méltóságteljes Buddha-szobor. Mindenütt mécsesek, virágok, füstölők és kezüket összetéve – állukat lehajtva hajlongó emberek. Átvesszük módszerüket – itt így illik – köszöntés, tiszteletadásunk kifejezése. Megnézzük még a Wat Suthat kolostornál egy közeli templomban Bangkok legszebb és legnagyobb Buddháját, aztán a Wat Benchamabophitot — a Márványtemplomot. Gyönyörű, enyhén narancsrózsaszínű — nagyon modern. Idegenvezetőnk meséli, hogy a szerzetesek itt sorakoznak fel reggel a mindennapi alamizsnagyűjtő útjukra. A templomon kívül, zöld gyepsávval elválasztva állnak a szerzetesek lakásai.
Nehéz kilépni ebből a világból, vissza-visszanézünk. Szépen nyírt sövények, különös bonsai kertek, szobrok, masszőrök, csobogók és minden arany, arany, arany. Még a tárcámra is ragaszt az idegenvezető az egyik aranyozott Buddha szoborról. Azt mondja, szerencsét hoz.
Útközben kis üzletek selyem gobelinnel, papirusz tekercsekkel, emléktárgyakkal, gyógynövényes üvegcsék – tájékoztató szövegekkel. Vásárolunk. Kedves tajvani útitársunk különös gonddal informál, mire tudjuk majd használni otthon! Fejfájásra, gyulladásokra, sebek gyógyítására! Velem külön is foglalkozik, mert begyulladt a fogínyem, pont, mint neki. Átkarol, bekísér a pici boltba és a saját nyelvén társalogva kiválasztja a szert, ami majd elmulassza. Még arra is rábeszél, azonnal ecseteljek és meg is akar győződni róla. Kifelé sétálva – mint a barátom – mesél a buddhizmusról, hogy én is lehetek Buddha — ezt mondja!
A Harmadikkal csendesen figyeljük: csupa jóindulat, kedvesség. Elfogadom. Fényképezünk, mellém áll szorosan, „közösen is a családdal” — mondja és mosolyog! Jó lesz ránk emlékeznie, ha majd otthon nézegeti a képeket.
Már sötétedik, vége a napnak, azonban vár még egy ajándék látványosság ránk, a meglepetés! Nagyobb irodaszerű épület előtt leparkolunk. Ékszerkészítő műhely. Bevezetnek. Hosszú asztaloknál, széknyi távolságra, apró műszerekkel szürke ruhás emberek dolgoznak. Szemükön, vagy homlokukon nagyító és nagyon figyelnek, fel sem emelik fejüket a megvilágított pultról. Sokan vannak. Aprólékos munkájukat sárgaarannyal, fehérarannyal, ezüsttel, gyémánttal, zafírral, malachittal, jáspis kövekkel — általam sohasem látott és ismert — gyönyörű, értékesebbnél értékesebb kövekkel végzik. Felügyelőjük figyelmes szemekkel és lassú léptekkel járkál közöttük. Kísérőt kapunk; csöndes, macskaléptekkel járunk körbe, figyeljük a finom mozdulatokat, szép formákat, fantáziadús rajzolatokat. Megfelelő távolságból figyeljük, mit alkotnak. Tiszteletet érzünk szakértelmük iránt és a nagy fegyelem, amit munkaadójuk megkövetel tőlük, kicsit megriaszt bennünket. Nem ehhez szoktunk. Ezután külön teremben megtekinthetjük a kész ékszereket. Vörös és kék bársonyon csodálatos fényekben villannak meg a már elkészült nyakékek, karkötők, gyűrűk, medálok, lapocskák és nagyobb rudak: aranyból, ezüstből. Kisebb-nagyobb bársony tálcákon halmozódnak a drágakövek. Micsoda érték és milyen elegáns hangulat az ékszervásárláshoz!
Nem is kell sokáig várnunk…, most kapjuk meg a legnagyobb ajándékot: vásárolhatunk! Kész ékszert, aranyat, ezüstöt, drágaköveket akár kilóra is – szinte negyed áron, mint az üzletben. No, nagy ajándék nézünk sokatmondóan egymásra! Kissé zavarba hozó! Ezért aztán egyértelműen távolabb lépünk, finoman, hogy meg ne sértsük őket. Ha lehetne, nevetnék — de hát nem illik! Nagy család, ingyen repülő út, kiszámolt költőpénz, no és hát a biztonsági tartalék — aminek meg kell maradnia, hátha történik valami! Lehet, hogy úgy nézünk ki, mintha…? Párom még bíztat is, jó színészi vénával — játssza a műsort…
— Válassz valamit, esetleg a gyémántkövekből egy kisebb maroknyit — noszogat. Veszem a lapot és durcásan affektálok.
— Csak nem képzeled? Ha azt a gyönyörű gyémántköves fehérarany hajtűt nem veszed meg nekem, akkor nem! Nem kell semmi! Vagy azt, vagy semmit! — ebben maradunk.
Kedves tajvani barátunk integet, menjünk mi is! Ő lázasan válogat a gyűrűsujjára, kisujjára szép finom férfi gyűrűt. Jól áll neki. Teljesen belemerül, megszállottan nézelődik. Hozzáértőként kérdez, informálódik, látszik, hogy ért az ékszerekhez, komoly vásárlási szándéka van. Nekünk nincs!
Tudatosítani szeretnénk ezt az idegenvezetővel, és a holnapi programról kezdünk beszélgetni, megemlítve, hogy ha nem jön össze a csoportja a Kwai folyóhoz, mi holnap reggel elindulunk Pattaya felé. Kérjük, értesítsen este, ha indul a túra! Még beszélgetne…, kedvesen érdeklődik, elégedettek voltunk–e a mai nappal? Hát persze, de valahogy szeretnénk már innen továbblépni, kínos ez a vásárlás nélküli álldogálás. Megérzi…, udvarias ajánlatát, hogy elvisz minket a hotelbe, tajvani barátunkért meg majd visszajön, had válogasson kedvére — elfogadjuk. Szeretnénk elbúcsúzni kedves új ismerősünktől, azonban nem látjuk sehol. Biztos a belső teremben van már — mondja idegenvezetőnk és megígéri, átadja búcsú üdvözletünket.
Valahogy nem zártuk le jólesően a napot a szimpatikus turista-társunkkal — kis hiányérzettel érkezünk a hotelbe. Elhallgatok, és szokásom szerint töröm a fejem. Milyen különös! Egy ember a világ másik tájáról, Tajvanról velünk tölt egy teljes napot, végtelenül jól érzi magát a társaságunkban, fényképen örökíti meg az együttlétünket, hogy megnézhesse a későbbiekben — és akkor a vásárlás, az arany, az ezüst, a drágakövek…, az ékszerek…??? Csak a szavakat sorolom magamban, és jelentésük van. Dobom is a hátam mögé! Volt.
Fel kell frissülnünk. Jól esik a hűsítő zuhany, a nagy forróság és az egész napi fárasztó program után. Vacsorázni indulunk a hotel éttermébe, könnyű vacsorát kívánunk és sok folyadékot. Egyre sikeresebben válogatunk; ma mézes sült csirkét, banán ágyon. Vacsora közben alaposan átgondoljuk a továbbiakat, még van hat napunk és szeretnénk lejutni a Sziámi öbölig — a tengerig. Miután nem kaptunk üzenetet, a Kwai folyóhoz nem fogunk már eljutni — a fiúk nagy bánatára.
Eseménydús volt a mai nap. Megnéztük Bangkok számunkra legérdekesebb látnivalóit. Különös, emelkedett pillanatokat éltünk át. A város ezer látnivalója még sok érdekességet rejt, de megismertünk egy kultúrát közelről, amit meg nem, az ott marad a többi látnivaló között, amit életünkben már nem fogunk megnézni. Ma este még egy utolsó sétát teszünk Bangkokban, rendezzük számláinkat, taxit rendelünk reggelre és irány a bangkoki autóbusz pályaudvar, majd onnan a helyi busszal Pattayára.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2011.11.15. @ 11:13 :: Király Valéria