Szemeim alatt fekete félhold,
az arcomat hideg vízbe mártom.
Fürkészem a pincemélyi tébolyt:
utána írok – gyógyítson, ártson.
Lassú ködökkel terhes november,
nehéz tavasz a lusta rögökben.
Hiába les virágra az ember
ólmos ég alatt, es?ütötten.
Én már csak azt remélem, lesz er?
emlékezni magamra, a versre…
Kell, hogy legyen – lesz még kedv és id?,
mi nem nevel maró-meztelenre.
