Szótlan álltam, es?-ütötten,
keser? kapualjból jöttem.
T?n?désben utcányi voltam:
szürke tömbök, katonasorban.
Minden válaszomat miértek
ülték – te már akkor is hittél:
különb leszek elleneimnél,
hiába tagadnám – te érted.
Testemben porzó artériák,
kezemt?l meztelen minden ág.
Ólmos a november, még nem tél,
rám mosolyogtál – ideértél.
Az állatot, konok-idegen:
te szépre-szelídre okítva,
a gonoszt jóra szomorítva,
maradj hát itt, hajts ki szívemen.
