– Egyszer, gyerekkoromban láttam valami idegen filmet, amiben egy két copfú, fiatal lány a vásári kintornák hangjára emlékeztető, kicsikét recsegő dallamú keringőre, hátrahajtott fejjel egy körhintán repült, a haját gondosan ügyelte a reptető szél. Most ezt a dallamot hallom.
Amikor tánciskolába jártunk, mikor a keringőre került a sor, ha nem is éppen ugyanezt, de nagyon hasonlót játszott le a tánctanár. Most zúg a fejem és karikákat látok.
– Unod ezt a körbe-körbe forgást?
– Veled, drágaságom?
– Pedig milyen jól megvagyunk és szeretjük is egymást, ugye?
– Csak ne lenne ez a monotónia, egyik fordulat a másik után körbe-körbe, már belezsongok! Kimerültem, lassan úgy érzem, ha nem alszom egyet, se keringőzés, sem egyéb nem lesz.
– Most, így az egyenes szakaszon nincsenek párok, nem ütközhetünk, de a terem végén fordulni kell.
– Nem baj, addig még elpörgünk valahogy, de ha megint az egyenesbe kerülök, muszáj lesz lecsukni szemem, hogy belülről halljam azt a régi-régi dallamot. Azt a
kétfelé repülő, később középen egybefont, derékig érő copfot is látni akarom. Nem érdekel már az egész keringő, csak utazom, mint egy utas.
– Foglak, de ne várd, hogy vezesselek!
– Be kell hunynom a szemem, hogy lássam amit érzek. Amúgy is annyira szédülök, hogy bár szép ez a körbe-körbe forgás, de ki szeretnék lépni belőle. Ha nem szorítom le a szemhéjamat, érzem hogy baj lesz.
A feszesen szűk helyen, hátradöntötte fejét, pedig a sisak nem sokat engedett, szemeit lecsukta és úgy érezte, anyja ringatja lágy altatóval. Csak suhant és egymásba kapaszkodás után, átengedte a vezetést. Felemelte két kezét, kinyújtózott, megszívta tüdejét, jobbra-balra mozdult néhányat, aztán visszanyúlt.
– Ejnye, de elővigyázatlan párok vannak! Akkorát csattantunk…
Az ütéstől elzsibbadt mindene.
– Szégyellhetnék magukat! – suttogta ablaktalan, gyűredékké gyúródott kocsijával egyesülve, miközben visítva húztak el mellette a hátrábbról indulók.
Nem szólt többet, nem is mozdult. Amint az utolsó kocsi is elszelelt – a zsibvásárnak mennie kell alapon -, egy falka technikus ugrott poroltókkal a pályára és tépték, a nonfiguratív köztéri szobor benyomását keltő roncsot, minél messzebb a többiek elől. Ki kell elégíteni a nézők igényeit, egy ilyen versenyt nem lehet csak úgy leinteni, hiába világos az első perctől, hogy az utolsó helyekről indulók lesznek a sehányadikak, a győzteseket pedig, egymást váltva, az elölről indulók között kell keresni. A karavánnak mennie kell és így akadálymentesítetten, a pálya már nem veszélyes. Nyugodtan dolgozhattak, míg talán fél órányi erőlködés után, az egymásba fonódottakat örökre külön választották, minden keringőből.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.22. @ 19:43 :: Boér Péter Pál
