Vandra Attila : Légzuhatagban 3. A tettes elnémul

A rend?rparancsnok még a nászútjára készül? VÃ?¢ntu hadnagyot se engedi szabadságra, amíg el? nem kerül a metromi gyilkos. A hadnagynak ölébe pottyan egy autótolvaj banda…

A tettes elnémul

 

Amikor Rada Victor meglátta, kinek nyitott ajtót, reflexszer?en be akarta csapni, de elkésett. Az ?rmester vállával nekifeszült és behatolt, nyomában a rend?rökkel. A fiatal férfi tovább nem ellenkezett. A nyolcadik emeleten úgyse lett volna hova menekülni. Az el?szobába hatoló rend?rök láttán a nappaliban két huszonéves fiatalember ugrott fel a sz?nyegr?l. Egyikük felrúgta a vodkásüveget, amely korábban kézr?l kézre járhatott. A harmadáig telt üvegb?l háborítatlanul folyt a sz?nyegre a cujka[1], senki se tör?dött vele, hogy tovább színezi az amúgy is áporodott leveg?t. A szobában tartózkodók rémülten keresték a nem létez? menekülési utat, végül belenyugodtak sorsukba.

Rada Victor meg sem várva, hogy bármivel megvádolják, kiabálni kezdett.

  – Nem mi öltük meg! Áron volt! Xántus Áron! Nem tudtuk megakadályozni!

A hadnagy el?ször nem hitt a fülének. Majd megelevenedett el?tte a gyilkosság helyszínén talált óra hátlapján az írás: XY + XZ. Akkor kapcsolt, hogy az önként jelentkez? fiú apját Zoltánnak hívják, monogramja XZ, az anyja pedig Yvett, XY…

  – Rada Victor, Imecs Géza, és Banu Decebal, le vannak tartóztatva többrendbeli lopás és emberölésben való részvétel gyanújával. Bilincselje meg ?ket, ?rmester!

  – Letartóztatási parancsuk van?

  – Van!

  – Ügyvédet kérünk, jogunk van hallgatni… és telefonálni! – követelte Rada Victor.

  – Csak tessék! – intett Vântu hadnagy a telefon irányába. – ?rmester, nézzenek körül. Íme, a lopott tárgyak listája! És van házkutatási parancs! – mutatta meg a letartóztatottaknak.

 

Amint elindultak a rabszállítóval, az ?rmester megkérdezte:

  – Hadnagy úr, ön szart evett ma reggel?[2]

  – Ne kiabáljuk el, hallgassuk ki ?ket. Furcsa ez az egész történet… – csóválta a fejét gondterhelten a rend?rtiszt.

  – Megtaláltunk néhányat az autókból ellopott tárgyak közül. Az órán, amelyet a gyilkosságnál találtunk, rajta van az egyikük szüleinek monogramja… Nem tagadják, hogy a gyilkosság helyszínén voltak, a lopást sem, csak ügyvédet kértek… – nyugtatta az ?rmester a f?nökét. – Mit?l olyan stresszes?

  – Ha mindez igaz, mehetek nászútra. Ha elszúrom… – felelte a hadnagy.

  – Mit akar tenni?

  – Cselekedni, miel?tt megszimatolja a sajtó. El?ször lássuk, miként reagál Xántus Áron, majd megtartjuk nála is a házkutatást. Csak azután hozom a f?nök tudomására, ha már biztosra megyek, nem hiányzik még egy leégés. Én akarom megoldani ezt az ügyet.

  – Ne várjuk meg Xántus ügyvédjét? – akadékoskodott az altiszt.

  – Nem. Közöltük vele, hogy joga van hallgatni és csak véd?je jelenlétében beszélni. Ha nem él vele… Ám, ha meggondolja magát és jogi képvisel?t kér, nincs mit tennünk – adta ki a parancsot Vântu hadnagy. Kísérje be ezt a három letartóztatottat a fogdába. ?k követelték az ügyvédet, tehát csak jelenlétében hallgathatjuk ki ?ket. ?rmester! Ne tegye ?ket Xántus Áronnal egy zárkába! A fiú önként jelentkezett a rend?rségen. A többiek állítják, hogy ? a gyilkos. Ezek még összeverekedhetnek. Egyébként meg, jobb, ha nem tudják, a másik fél mit vallott be és mit nem.

  – Fogolydilemma[3]? – mosolyodott el az ?rmester.

  – A szó szoros értelmében – nevette el magát a hadnagy.

A rend?rségre való visszaérkezésük után, els? dolga volt magához venni a gyilkosság helyszínén talált órát, majd a kihallgató terembe rendelte Xántus Áront.

Behozták a fiút. Miközben az ?rmester eltávolította bilincsét, kíváncsian nézett körül. Az amerikai rend?rfilmekb?l ismert, féligátereszt? tükröt kereshette tekintetével. Csak egy videokamerát fedezett fel az egyik sarokban. A teremben nem volt más, mint egy íróasztal, három szék, az írógép, és egy asztali lámpa, melyet nem kapcsoltak fel. Neoncs? világított a plafonon.

  – B?ntársaidat letartóztattuk, mindent bevallottak. – kezdte meg Vântu a kihallgatást, miután a vádlott helyet foglalt. – Mit csináltál vasárnap kora délután?

  – Tegnap? Kint voltam a temet?ben.

  – Abban a ronda havases?ben?

  – Rendbe raktam szüleim, és a húgom sírját. Hónapok óta nem jártam ott. Mióta… – harapta el a mondat végét. – Szégyelltem… Elbúcsúztam t?lük, sokáig nem fogok tudni oda menni, ha bezárnak. A temet??r tanúsíthatja.

  – Hánykor értél oda?

  – Amikor virágot vettem a Kolostor utca sarkán, akkor ütött négyet a Kolostor utcai templom órája. Onnan tíz perc a postaréti temet?. – válaszolt készségesen. Hangnemében nyoma sem volt izgalomnak.

  – El?tte hol voltál?

  – Fent a városban. Miért… Miért kell nekem alibi akkorra? – tette hozzá már gyanakvó hangon.

  – Ismered ezt a tárgyat? – mutatta meg a b?njelet.

  – Az órám! – nyúlt érte örömmel. A hadnagy nem adta oda.

  – Miért nem elégedtetek meg az autókkal? Miért akartatok kirabolni egy hadiüzemet is?

  – Ott nem voltam! A Metromnál már nem voltam! – tiltakozott.

  – Ne hazudj! – ripakodott rá. – Akkor honnan tudtad, hogy a Metromról van szó, és nem például a Kettes üzemr?l[4]? Én csak hadiüzemet mondtam! Ha nem jártál ott, akkor az órád mit keresett a Metrom kerítése mögött, Kémenes Sándor holtteste mellett? Miért ölted meg?

  – Nem öltem meg senkit! – kiáltotta a fiú kétségbeesetten.

  – Tanú van rá.

Áron rövid ideig hitetlenkedve nézett, majd felugorva a helyér?l ismét kitört:

  – Önként feladtam magam, elismertem az autófeltöréseket! Most mindent a nyakamba akarnak sózni?

Az ?rmester lefogta, s visszakényszerítette a székre, ahol egy ideig üvöltve verg?dött, majd magába roskadt. Az altiszt biztonság kedvéért közelében maradt. Hátha megint dührohamot kap.

  – Beismered, hogy te ölted meg Kémenes Sándort?

Áron dacosan hallgatott, nézése zavarttá vált.

  – Ismerd be! Együttm?ködésedet enyhít? körülménynek fogjuk tekinteni.

A fiú nem válaszolt, vonásai nem tükröztek már se gy?löletet, se dacot. Tekintete üressé vált, mint aki megadta magát a sorsának.

  – Mit akartatok ellopni a Metromból? Hogyan akartátok értékesíteni? – faggatta tovább Vântu hadnagy. Sorban tette fel neki a kérdéseket, de feleletet egyikre sem kapott. Látván, hogy nem tudja szóra bírni, stratégiát váltott. Gy?zködni kezdte, hogy ha megtagadja a választ, az súlyosbító körülmény lesz a tárgyaláson. Semmilyen érv nem hatott. Áron csak  egyszer emelte fel a fejét, s annyit suttogott:

  – Ha úgyis eldöntött tény, hogy mindent a nyakamba sóznak, csak tessék! Én ebben a színjátékban nem veszek részt!

Ett?l a pillanattól kezdve bármi történt körülötte, egy arcizma se rezdült. Mintha más világban – lett volna. A hadnagy ismét Hochbauert hívta segítségül.  Miközben a pszichológus megpróbálta a fiút szóra bírni, Vântu az irodájában egy széken ülve elkeseredett küzdelmet vívott a fáradtságával. Az utóbbi egy nap izgalmai kimerítették. A metromi gyilkosság, a helyszínelés, a parancsnok dühe, a megvont szabadság, amely nászútját tette kockára, az égb?l pottyant megoldás, a letartóztatások, az izgalom, hogy nem fogott-e mellé, a kihallgatás, Xántus Áron elképeszt? magatartása, fel?rölték minden erejét. Arra riadt föl, hogy rázogatják a vállát.

  – Nehéz volt ez a nap, igaz-e? – szólította meg Hochbauer. Arcáról lerítt, nem járt sikerrel.

  – Az. Ez a legképtelenebb eset, amivel találkoztam. Nem tudok napirendre térni fölötte. Amikor feladta magát önként azt hitte, azzal megússza a gyilkosságot? Elcsodálkozott, hogy alibit kértem t?le vasárnap délutánra, és tudta, hogy a Metromnál történt… De a tények azok tények.

  – Elég fura a magatartása, mégis van rá logikus magyarázat. Hány jó családból származó, elkényeztetett ficsúr tér rossz útra! És ne feledd, megjárta a pszichiátriát, tetteit ne az átlagember logikájával értékeld. Feltehet?en sokkot kapott a gyilkosságtól. Képtelen volt szembesülni tettével, így szám?zte az emléket a tudatalattijába. Ett?l még az emlék ott dolgozik benne, s az elfojtás olyanná teszi, mint egy túlf?tött kazán. Bármely erre való utalást túlreagál. Az, hogy feladta magát a kis b?nökért, az egy kísérlet a b?ntudattól való szabadulásra.

  – Képes lett volna így megszabadulni a lelkiismeretét?l? Sikerülhetett volna egy ilyen képtelen man?ver?– hitetlenkedett a hadnagy.

  – Nem valószín?, bár kizárni se lehet. Olyan ez, mint amikor a gyermekkorában perverz apja által meger?szakolt kislány elfelejti, hogy mi történt vele. Aztán tizenöt évre rá frigiditással jelentkezik a pszichológusnál, aki a kezelés során felszínre hozza az okokat.

  – Hogy nem vetted észre, amikor tesztelted? – akadékoskodott a hadnagy.

  – Nem azt kerestem. A tudata számára az emlék megsz?nt létezni. Úgy viselkedik, mintha meg se történt volna. Ámbár hosszú távon feltehet?en lett volna jele az elfojtásnak, akárcsak a meger?szakolt kislánynál. Lehet gyomorbántalmak, lehet fejfájás alakjában tört volna felszínre, vagy valamilyen helyzetre adott irracionális reakció alakjában, ha kés?bbi esemény felszínre hozza a tudatából szám?zött emléket. A fel nem tett kérdésedre pedig a válasz, hogy igenis, a tett pillanatában beszámítható volt. Amikor teszteltem, semmi olyat nem találtam, ami megkérd?jelezné, leszámítva a depressziót, de az a jelen helyzetben érthet?. Ki ne lenne az, ha börtön vár rá? Ami pedig a mostani magatartását illeti, amivel csak a helyzetét súlyosbítja, annak sokféle oka lehet. Egyik véglet a beszámíthatatlanság színlelése, a másik, hogy a tettével szembesülve súlyosbodott egykori depressziója, amivel korábban pszichiátrián kezelték.

  – Hadnagy úr, egy ügyvéd keresi, az irodája el?tt várakozik – a beszélgetést a szolgálatos tiszt szakította félbe.

Amint sietve kilépett irodája ajtaján, a folyósón a parancsnokba ütközött.

  – Hol a francba sétál? – förmedt rá a vezér?rnagy. – Ide hívatok egy ötvöst, hátha rájön, hol csinálhatták az óra hátlapjára azt a különös algebrai kifejezést erre ön elviszi! Azt mondta, az autófeltörésekkel foglalkozik. Cristea ?rnagy hazaküldte, feküdjön le! Mit keres még mindig itt, és hátráltatja a nyomozást?

  – Vezér?rnagy úr jelentem, hogy huszonnyolc autófeltörés négy elkövet?jét azonosítottam, és letartóztattam. Az órára azért volt szükségem, mert meg kellett bizonyosodnom, hogy az XY + XZ nem algebrai szöveg, hanem tényleg egy monogram. Egyikük elismerte, hogy az óra az övé, a tettestársai pedig, hogy bandájuk ölte meg az ?rt, pontosabban Xántus Áron. ? el?ször azt is tagadta, hogy a Metromnál járt volna, de alibije nincs, és tudta, hogy ott követték el a gyilkosságot, bár én nem említettem a helyszínt. Megvizsgáltattam a pszichológussal, beszámítható. Mehetek most már szabadságra? – adta el? Vântu hadnagy diadalmas hangon.

  – Err?l miért nem értesített? – kérdezte parancsnoka gyanakodva.

  – Nem akartam el?re inni a medve b?rére! És én akartam megoldani…– tette hozzá beismer?n.

A parancsnok egy ideig vizslatta, de ? állta a tekintetét.

  – Vântu f?hadnagy! Boldog házasságot és kellemes nászutat kívánok! Ugye, mire nem képes valaki, ha kell? motivációja van? – nevette el magát.

 

Attól a pillanattól kezdve, hogy Áron felvette a néma levente szerepét, senki sem tudta megtörni hallgatását. A kinevezett ügyvédjével se állt szóba. Bár nyíltan nem ellenkezett, többé nem m?ködött együtt. Szenvtelen arccal t?rte, mikor a tett rekonstruálásához a gyilkosság helyszínére vitték, azt is, amikor a szomszédjai szeme láttára kísérték lakására a házkutatás végett. Még a köszönésüket se fogadta. A per megkezdéséig egyetlenegy dolog billentette ki hallgatásából:, amikor házkutatás közben megtalálták a naplóját.

– Azt nem vehetik el! Ahhoz semmi közük, abban személyes dolgok vannak!

Két rend?r kellett, hogy le tudják fogni. Egy ideig hevesen ellenkezett, majd úgy t?nt, ebbe is beletör?dött, de ismét hallgatásba burkolózott.

 

 

 

[1] Egyszer f?zött szilvapálinka.

[2] Romániában a „szarba lépett” és „szart evett” gyakran használt utalás arra, hogy hihetetlen szerencséd van.

[3] A matematikai játszmaelmélet és a pszichológia által is sokat tanulmányozott helyzet, melyben két gyilkosságban gyanúsított fogolynak, akik egymással nem tudnak kommunikálni, egymás ellen kell vallaniuk. Mindkettejüknek két lehet?ségük van: az alkalmazkodó magatartás, hogy ne valljanak a másik ellen, és a nem alkalmazkodó, vagy verseng? magatartás, hogy társukat bemártsák. Egy csapdahelyzet, mert a logika azt sugallja, érdemesebb a társat befeketíteni. Azért az, mert ha nem vallanának egymás ellen, olcsóbban megúsznák.

[4] Szintén brassói hadi üzem.

 

(Folytatás következik: Egy hivatalból kinevezett ügyvéd)

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.10.07. @ 20:44 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.