Borostyánok között
szabad vagyok,
padon ülök,
magamba nézek,
mégsem lennék
magára hagyott,
napfényben mártóznak
karjaim, Uram-felém
nyújtja kezét,
imát súg nekem,
hogy magához édesgessen.
Visszatérek a Paradicsomba,
ahogy az égen felhők haladnak
északnak, délnek, keletnek, nyugatnak.
Csak így egyedül látom önző,
szerethető voltam, s tudod mit,
nem bánom, változom;
másokért mindent,
magamért semmit,
és akkor hol leszünk mi,
rólunk ki gondoskodik?
Istenemet magamhoz ölelem,
olyan szorosan, ahogy bírom,
mint a régen látott kedves
lapockáját,
hiszen mi összetartozunk.
**
A huszonkettesek sorsát dagasztjuk,
megkel a formás anyag,
mennyei pogácsát vigyél hírül
mindeneknek útravalóul.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.16. @ 16:45 :: Horváth Nóra
