Csillag Endre : Intimitásokról, nyíltan

Anyám emlékére

 

B.-né, Lujza néni, gömbölyded alakja döcögve közeledett a Hajnal utca sarkán álló, nádfedeles házhoz. Bal kezéből áttette a jobba a kis batyut, amiben ugyancsak fontos holmik lapultak meg. Át ám, mert a pakk kendője minduntalan beleakadt a drótkerítés ki-bedőlő szemeibe. Lujza néninek ugyanis keskeny volt az ötven-hatvancentis betonjárda, ami igencsak közel nyújtózkodott a kerítések mentén, már ahol egyáltalán volt a faluban.

– Csak otthon lenne Lídia! Az urammal mégsem varrathatom meg ezt az alsóneműt?! Ő férfiszabó. Asszonynak való ruhák szabását nem tanulta. De hogyan is venné az ki magát, ha valaki hívatlanul betoppanna a műhelyébe, amint éppen engem kerülget a centiméterszalagjával a kezében, amivel egyszerre átal se érne?

Mikorra ezt a termetes asszonyság végiggondolta, el is érte a porta kis kapuját. Lenyomta a kilincset, az engedelmes kattanással engedte nyitni a jobb időket látott deszkaalkotmányt. A kapu nyílása épp csak elegendő volt a kerekded hátsó átpréseléséhez. A középkorú asszony lihegve lépett fel a nem túl magas, téglázott tornácra. A második, gerendából ácsolt oszlopnál megállt, letette csomagját, és bosszús mozdulattal igazította meg- megrengő tokáján kockás fejkendőjének kettős kötését, ami minduntalan kioldódott. A negyedik oszlop után, elérve a konyha ajtaját, eltessékelte magától Kesztyűt, a közepes termetű, keverék kant, aki valahonnan, az udvar hátuljában lévő szalmakazal mögül szaladt elő az ismerős lihegésre. Lujza néni ugyanis beszélgetésekre is át-átlátogatott a varrónőhöz. Az “ismeretség” tehát régi keletű volt a kutya és közte.

A bennfentes látogató bekopogtatott. A konyhában senki sem tartózkodott, Lídia jött ajtót nyitni, a varrógép mellől, ami az utcai szoba egyik pici, négyszemű ablaka előtt állt, a döngölt padlón.

– Jó napot, szomszédasszony! Mi járatban tetszik nálunk járni?

– Jaj, Lídiám. Nagy az én bajom! Azt remélem, maga tud rajtam segíteni.

– Tessék beljebb kerülni! – invitálta a ház asszonya a jövevényt, miközben azt gondolta befelé mosolyogva: „Nagy magának mindene, nem csak a problémája.” A kihúzható asztal mellől széket húzott a vendége alá.

– Foglaljon helyet, kedves B.-né asszony!

A “páciens” hálásan fogadta az ülőalkalmatosságot, az viszont keserves nyikorgással jelezte nemtetszését. Szuszogva bontogatta bugyrát az asszonyság, amib?ől színes svájcisapkák kandikáltak ki a csodálkozó Lídiára.

– Lídiám, ugye megérti, nem tudok magamnak készen melltartót venni. Azokat a vékonyabb, szokásos anyagokat, amikből jobb időkben lehetett ilyesmit varratni, most egyáltalán nem lehet kapni. Meg nem is igen tartottak úgy – közben hatalmas melleihez emelte a kezét -, ahogy kellet volna.

– Bizony, ez az átkozott háború mindent elvitt – mondta a varrónő, még mindig befelé somolyogva. Kezdte érteni, mire szolgálnának a svájcisapkák. Sejtelme beigazolódott.

– Lídiám, az Isten áldja meg, tudom, maga varrja a faluban a legszebb gallérú férfiingeket. – hízelkedett Lujza néni – Varrjon már nekem ezekből a sapkákból egy erős melltartót!

– Szívesen megcsinálom, de ezek között nincs két egyforma színű fejfedő sem, melyikre gondolt, kedves Lujza?

– Mit gondol, Lídia, ez a zöld, meg ez a sárga…

– Ha a nagyságuk megfelelő, én nem bánom, hisz’ a színek úgysem látszanak a felső ruházat alól – mondta most már Lídia hangos nevetéssel, nem tudván tovább türtőztetni magát. B.-né, Lujza néni kicsit restelkedve, de együtt nevetett a háború utáni nyomorúságon a varrónővel.

 

*

 

Valaki erősen verte a kerítést. A kutya mérgesen ugatott. A verécét kinyitva egy ezerráncú, öregasszony kiáltott ki:

– Na, mi a fene evett mán megint ide benneteket?!

– Jáj, ereg komájasszony, nincs válámi deglett tyúk minknékünk?

– Nincs hát.

– Jáj ne is legyík! Bizony isten, há nem! De á fijátál komájásszonyho jettünk vóná á kerestjányávál.

– Azt látom. Mit akartok tüle?

– Jáj, nem bírok evvel á lurkóvál, miótá megnőtt á csecse. Áztát hájtogátjá, néki is olyan csecstátrtó ke’, mint ámilyen á komájásszony Erikéjének ván. Áttul olyán csínos.

A hangos beszélgetésre kijött a kapuhoz Lídia.

– Na, Mária gyere be. Méretet veszek rólad. Varrok neked takaros melltartót – közben kedvtelve nézte, milyen szépséges cigánylánnyá fejlődött az egykori purdé, akit tizenhat évvel ezelőtt tartott keresztvíz alá. A mérés közben megállapította magában, az anyja teremtését, nagyocska kosarakat kell a keresztlányomnak varrni.

Eljött hamarosan az idő, amikor Mária férjhez ment M. Lajcsihoz. Mikor bejelentette a nagy eseményt keresztanyjának, az hamiskásan megkérdezte, ahogy a szó kihozta:

– Osztán hogy vót a nászéjszakával?

– Jáj, kerestányám! – mondta Mária szégyenlős pirulással – hád elmentünk Lájcsivál á tengeribe…

– Fényes nappal ?- kérdezte Lídia

Legutóbb szerkesztette - Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 140 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.