Fáradt lelkem
fagyott pillangó,
dermedten pihen.
Szárnyam hímpora
sorra lekopott
hosszú évek
röptei alatt,
s elszaladt
életem java.
Éveim sora számtalan
boldog, boldogtalan
órát hozott, s
terheket hordozok
lelkemben,
miközben feledem
a szárnyalást
és most mint
jeges fehér palást,
béna szárnyam
ólomként lehúzza vállam.
Vacogva fázom
kezed hevére vágyom
és várom a tavaszt.
Lebbentse meg
mégegyszer szárnyam
a lágy szell?.
Uram ugye elj? újra
az a nap?
Csak pár percet adj,
utána szárnyam ott hagyom
kiszáradt szomorúf?z alatt.
———————————————————————–
A választott metafora inkább végigvonszolt, mint végigvitt, hiszen jócskán sántikál. A pillangó el?bb fagyott (elnézést a kifejezésért: dölglött, kissé más lenne, ha fagyott helyett dermedt lenne), aztán apránként kopik a te szárnyadról (nem a lélekpillangó szárnyáról) a hímpor. Azután szárnyalásról beszélsz, ez a szó inkább egy albatorszhoz illik, a pillangó röpködni szokott. Kés?bb már ólomnezéz szárny jön, ez sem kimondottan pillangós vonás, azután érintést kérsz, holott ez az, ami üzembiztosan hazavág egy pillangót, ami fentebb már amúgy is kimúlt… mégis röptetnéd… aztán meg mégse. A logikai hasraesés mellett még szóismétl?s is, így aztán nem mondhatok mást: gondold újra ezt az írást, kedves Szerz?.
Legutóbbi módosítás: 2011.09.03. @ 07:07 :: Szeibert Éva
