Álmomban kopott, szürke falat láttam,
kopár utcának megd?lve támaszkodott,
el?tte egy rozsdás oszlopon üres tábla,
rajta lélekfelirat: az Emberség eltávozott.
Álmomban emberek seregben vonultak,
jólétben löködös?dtek a közönykapun át,
talpuk alatt kivülrekedt rászorultak,
markolni próbálták a megváltó saruját.
Réveteg kábán, eszmélve felriadok,
nyílik az ablak, kinyílik szemem,
és tessék, az utcában fényes kirakatok,
csak elmém, csak hitem játszott velem.
De mégsem. A sarokban kolduskabát,
átlépik éget?n megalázó tekintetek,
monoton verkliként zengi könyördalát,
vár, bámulja üres markában a filléreket.
„Ne nézz oda”, olvasom a rúzsos szájról,
anya próbálja arrébb vonszolni gyermekét,
szürke varjak sirámot kárognak egy fáról,
látom, ?k sem találják az irgalom erdejét.
Apró néne görnyedt háta ívet rajzol,
amint járda szegélyébe botolva elesik,
s a közöny? Bágyadt, üres semmit majszol,
miközben balga, sekély kifogásait keresi.
Haldoklik a szeretet, ide érzem szelét,
valami felitta a lelket, kámforrá változott,
ott legbelül kiüresedett létnek adja nevét
az arcavesztett élet, becsukom az ablakot.
Úgy álmodnék másikat, lelket simogatót,
hol mindenki egymás tekintetébe réved,
átfestik a mázakopottá vált lélekfeliratot:
Emberek, az Emberség újra hazatévedt!
Legutóbbi módosítás: 2011.09.28. @ 04:43 :: Rosmann László
